“A pánszerbizmus, mint a szerb állam politikai vezető eszméje” c. alfejezetben Südland utal arra a gyorsaságra, mellyel a pánszerb eszme, az előbb idézett irók, s különösen Raic-Safarik és Vuk Kardazic nyomán a szerb nép körében elterjedt. A szerző előljáróban idézi az ismert szerb történész St. Stanojevich fejtegetéseit, melyekből a következő megállapitásokat szüri le:

1.        A pánszerb mozgalom Délmagyarországban született, ahol a pec-i patriarchatus tradicióit az idemenekült görög-orthodox klérus átmentette és ápolta.

2.        A pánszerbizmus tartalmilag a Karadzic Vuk féle eszmék alapján célul tüzte ki a szerbség egyesitését.

3.        A Karadzic értelmezésü pánszláv eszmét l860-ban vette fel hivatalos állami politikájában az akkori fejedelem, Milos, aki a belső bajokról akarta a nép figyelmét elterelni azáltal, hogy azt külső célokra irányitotta.

E politikának megfelelően minden oldal felé megélénkült a szerb agitáció s elsőssorban Bosznia-Hercegovinában, de Bulgáriában, Dalmáciában, valamint a Monarchia területén is. Mindezekre vonatkozólag hosszu oldalakon keresztül sorol fel bizonyitékokat Südland a helytelen Seton Watson féle felfogás cáfolatául, aki azt állitotta, hogy a pánszerb mozgalom csak a Karagyorgyevicsok agyában fogant meg.

Sünland többek között megemlit egy szerb iskolakönyvet, mely 1890ben már harmadik kiadásában jelent meg “A szerb világ szóban és képben” cimmel s ahol mint szerb országok a következők szerepeltek: 1. Szerb királyság. 2. Ószerbia. 3. Macedonia. 4. Montenegró. 5. Bosznia és Hercegovina. 6. Dalmácia. 7. Istria. 8. Horvátország. 9. Szlavonia. 10. Smyrna. 11. Bácska. 12. Bánát. 13. Bulgár uralom alatt lévő Szerbia (Nyugatbulgária).

                                                                  . . . . . . . . . . . .

               A nagyszerb illetve pánszerb gondolat természetesen a horvátok részéről is reakciót váltott ki, s Dr. Anton Starcevic horvát politikus volt az, aki annak ellensulyozására megalkotta a Nagy-Horvátország eszméjét az “ortodox horvátok” fogalmát. Ezzel sikerült megállitani  a jugoszlávizmus előretörését, sőt orthodox elemeket is kezdett magához vonzani. A hóditani vágyó nemzet-egyházi szerbség veszélyeztetve látta céljait, azaz Horvátország, Szlavonia és Dalmácia meghóditását, sőt a berlini kongresszuson várakozás ellenére  Bosznia-Hercegovinát sem csatolták Szerbiához, hanem a Monarchiához.

               A Safarik-Karadzik nyomában előretörő pánszerb eszme mindaddig mig az a már ismertetett fantasztikus és korlátlan formában nyert kifejezést, különben sem lehetett veszélyes és komolyanveendő. Azonban Szerbia időközben megerősödött a függetlenségéért vivott harcban és egy olyan politikai generáció nevelődött fel, amely belátta Szibéria és Krisztus szerbizálásának esztelenségét. A nép gyakorlati érzéke konkrétabb célokat követelt, mely részben kielégithette hatalmi mániáját, másrészt számotvetett némileg a reális lehetőségekkel. Az egész Balkán meghóditása mellett igy egy közelebbi célt kellett megállapitani. Igy született meg l899-ben 15 évvel a szerbekre nézve balul kiütött bulgár-szerb háboru után egy könyv, mely hivatva volt a pánszerb eszmének uj értelmet adni s a későbbi szerb politikát döntően befolyásolni.

              Miroslav J. S p a l a j k o v i c “La Bosnie et l’Hercegovine” cimü, Párizsban kitüntetett müvéről van szó. E könyvnek jelentőségét, jegyzi meg Südland, a Monarchiában nem becsülték fel oly mértékben, ahogy kellett volna s ez igen sok bajnak lett a forrása azután.

               Spalajkovic könyvének tartalmát, fő eszméit és tendenciáját az alábbiakban lehet összefoglalni.

1.         A boszniai kérdés nem helyi jellegü csupán, hanem annak megoldása Európa összes hatalmait kell, hogy érdekelje, miután az a keleti kérdés egyik fontos részét képezi. “Franciaország egy következményeiben sulyos hibát követne el, ha felhagyna a Bismarck és Andrássy erőszakos politikája által sulytott szerb nép sorsa iránti érdeklődésével”.

2.         Bosznia és Hercegovina szerb országok, nemzetiség és faj szerint egységesek, s bár vallásilag meg vannak osztva, mindhárom vallás követői szerbek. A horvátokról nem tesz emlitést, ezzel szemben kijelenti, hogy a “szerb fajta legszebb része éppen Bosznia-Hercegovinában található meg, éppen ezért Szerbia és Montenegró számára  az egyetlen életraison (unique raison d’etre), hogy ezen országokat megszerezze azonban egy ilyen Nagy-Szerbia megalakulásának Ausztria balkáni aspiraciói állanak utjában.

3.         Nagy-Szerbia gondolatát rokonszenves szinben állitja be és igyekszik megkedveltetni a nyugateurópai publikummal, miközben azt állitja, hogy Ausztria-Magyarország a szerb nép megsemmisitésére törekszik. Maga a “tulnyomorészben orthodox vallásu (!) boszniai és hercegovinai nép sem akar osztrák uralom alatt élni, hanem a szerbekkel való egyesülésről álmodik. Mint jellemző bizantinikus történelemhamisitást idézi Südland a következő mondatot: “az orthodox vallás a legrégibb Bosznia és Hercegovinában, mert ez képezi a keresztény hitnek és civilizációnak első megalapitását ezen országokban”.

4.         Bosznia és Hercegovinának a berlini kongresszuson Ausztria-Magyarországnak történt odaitélése sulyos jogtalanság, csak egoista hatalmi törekvéseknek provizorumként tekinthető eredménye. A Monarchiának csupán mandátum jellegü megbizása van e területeken, a rend fenntartása céljából, tehát ezen országokat nem annektálhatja.

5.         (Hiányzik.)

6.         A Monarchia egész törekvése odairányul, hogy mint a német Drang nach Osten pionirja, ezt a jogállását Bosznia és Hercegovina aránnyal és erőszakkal tullépje és előkészitse Kelet meghóditását. A szerbeket engesztelhetetlenül gyülöli s egyházi és iskolaügyi rendelkezésekkel igyekszik megfojtani.

7.         Jogilag e két ország még mindig Törökországhoz tartozik, tehát joga van beleavatkozni ezen állapotba.

8.         A Monarchia mandatarius hivatásának sem tett eleget, a rendet nem állitotta helyre, szétrombolta a kereskedelmet s ellenségesen viselkedik ezen országok lakkosságával szemben. A legfontosabb feladatot, az agrárreformot pedig nem hajtotta végre, holott a kis balkáni országok ezt már saját maguk másutt megtették.

(Südland könyvének egy másik fejezetében leleplezi az igazi okokat, amiért Spalajkovicnak annyira szivén feküdt a földreform végrehajtása Bosznia-Hercegovinában. A föld legnagyobb része ugyanis itt muzulmán vallásu horvátok kezében volt, akik azt rendszerint orthodoxoknak adták ki bérletbe. Az orthodox szerbek az országban lévő főbérlők 74 %-át  képezték, jollehet népességi arányuk csak 43 % volt. A földreform révén az országban lévő földbirtok legnagyobb része egy csapásra szerbek kezébe ment volna át. Miután pedig a földek örök bérbe voltak adva s a tulajdonosnak csak a “nuda proprietes”ra s a termés egyharmadára volt joga, e bérleti földek értéke csupán egyharmad részét képezte a szabad földbirtok értékének. A földreform révén birtokaikról lelépő muzulmánok tehát szintén csak egyharmadát kapták volna az átadandó birtokok értékének, ezzel szemben felosztott földnek, mint szabad birtoknak már teljes értéke lett volna abban a pillanatban, mihelyt az egykori bérlők, tulnyomó részt szerb orthodoxok kezébe kerül ami óriási anyagi nyereséget s vele hatalmi tulsulyt jelentett volna ez utóbbiaknak. Ez volt Spalajkovic javaslatának igazi bizantinikus háttere.)

9.         Spalajkovic a Monarchiát különféle szidalmakkal illeti a többek közt azt politikailag Dante poklával hasonlita össze, majd idézi számos külföldinek különösen franciának Monarchia-ellenes megnyilatkozását. A szerző végkonkluziója: Ausztria-Magyarország mint az események mutatják, életképtelen államalakulat. Oroszországot ezzel szemben barátságos hangnemben kezeli.

10.      Spalajkovic egy sor uj theoriát dob a felszinre, melyek hivatva vannak könyvének tendenciáját szolgálni, Igy pl.

ˇ         “A Balkánt a balkáni népeknek.”

ˇ         “A nemzetiségi elv a modern népjog alapja.” (119, 121 old.)

ˇ         “Államjogi változásoknál állandóan ügyelni kell az érintett népek nemzeti törekvéseire.” (129.old.)

ˇ         Amennyiben valamely államon belül egy nép egy másik népet elnyom, ugy a nagyhatalmak intervenciójára kell hogy sor kerüljön.

Südland szerint különösen rossz szinben festi le a magyarokat: “…E tekintetben különösen Magyarország képez valóságos veszélyt az európai népcsaládra és épen ezért egy kollektiv intervencióra kellene hogy sor kerüljön az elnyomott népek javára a jog nevében.”

Mint Südland a továbbiakban irja, egészen lehetetlen kimeriteni e könyv tartalmát ilyen és hasonló idézetekkel. A könyv tudományos része értéktelen, annál inkább mestermüvét képezi a diplomáciai heccmüvészetnek és politikai irányirodalomnak.