VI. MI A DÉLSZLÁV KÉRDÉS MAGJA?
(297-401 old.)
A PÁNSZERBIZMUS FOGALMA.
Az elöző fejezetbéen tárgyalt történelmi és vallástörténelmi fejlődés kielemzése szükséges volt ahhoz, hogy az olvasó nagy vonalakban fogalmat alkothasson a délszláv kérdés igazi magjáról.
Südland szerint “A délszláv kérdés legbensőbb magva az, hogy a bizantinikus állami és vallási felfogás az egész Balkánt, Bizánc régi területét birtokába akarja venni. A Balkánon csak bizánci hivőknek és azon nemzeteknek van létjogosultságuk, melyek bizánci hitüek. Az összes többieket, erőszakkal vagy ármánnyal, gyökerüktől meg kell fosztani.”
Oroszország balkáni politikája, ott vezetett összes háborui is tulajdonképen azt célozták, hogy a katholikus és izlám befolyást a Balkánon kiküszöbölhesse s azt teljesen az orthodoxia területévé tegye. Akkor már csak egy darabot kell Kisázsiából meghóditani és a bizánci birodalom ujjá fog születni, megnagyobbodva a világ legnagyobb területü országával és a világ legerősebb katonai hatalmával, az orosszal. Ami a Balkánon lévő kisorthodox államokat illeti, azok sorsa ugyis meg lesz pecsételve, mert saját romlásuk felé ugy fognak az oroszok karjaiba rohanni, mint a molylepkék a fény felé. “Ezután
következik a római világbirodalmi gondolat megvalósitása és mindazon területek, amelyek egykor a régi római Imperiumhoz tartoztak, Itália, Spanyolország, Franciaország, Nagybritánnia, Előázsia és Északafrika fognak meghódittatni végül pedig a világ fennmaradó része, természetesen ha kifutja az erőből…”
Az iró azután az u.n. “nagy szerb gondolat” téves értelmezésére hivja fel a figyelmet, amelyet általában ugy tekintenek, mint egy természeti törvényt, egy nemzet érthető törekvését területének megnagyobbitására s ezt nem is igen veszik rossznéven. Ha van – legalább elméletben – egy Nagy-Horvátország, egy Nagy-Bulgária, miért ne legyen egy Nagy-Szerbia is.
A szerbeknél viszont más a helyzet: miután ugyanis lényegüknél fogva a szerbek nem képesek határt szabni fejlődésüknek, sokkal helyesebb a nagyszerb gondolat helyett pánszerbizmusról beszélni. A délszláv kérdés magjához tartozik az, hogy a szerbség a bulgárok és a horvátok fölé akar kerekedni, hogy a Balkán főhatalma lehessen, hogy azután a népeket megsemmisitse és felszivja, ennek megtörténte után az egész szláv Balkánt meghóditsa és elszerbesitése. E tétel bizonyitása a következő fejezetekben történik meg.
SZERB ÁLLAMI ÉS EGYHÁZI TRADICIÓK.
A pánszerbizmus első alapjául a szerb települési területek Balkán-félszigeti központi fekvése szolgál.
A második momentum az a nemzeti nagyság, melyet a szerbség a Nemanjidok dinasztiája idején elért s melyre való emlékezés századok óta kitörölhetetlenül él a szerbek képzeletében. Ez a nagyság, ha igen rövid időre is Nagy Dusán alatt érte el tetőpontját, aki felvette a bizánci császári cimet, igyekezett Bizáncot hatalmába keriteni s a bizantikus államot teljes tradicióival átvenni és egy szerb-görög birodalmat alapitani. A szerbek jóléte, biztonsága, a kereskedelem virágzása, az egyház fénye és pompája sohasem volt olyan magas fokon, mint akkor s érthető, hogy mindez hihetetlen módon meg fogta a szerbek lelkét, a legmélyebb nyomot azonban mégis Nagy Dusán bátor kisérletére Bizánc hatalmának és világuralmi eszmélyének átvételére való emlékezés hagyta.
Ami csodálni való az, hogy ez a tradició mindmáig oly élénken él a szerbség lelkében, jóllehet egy egészen rövid ragyogási periodusról volt szó, amelyet más nemzetek is átéltek már, s mégsem itatódott oly tartósan az utódokba (lásd pl. Nagy Lajos korát a magyaroknál) mint ez a szerbeknél történt. E tradiciónak a fenntartása és az egykori idők utáni vágyakozás ébreszgetése a szerb orthodox egyház müve, melynek a történelem során sohasem volt olyan jó dolga, mint épen Nagy Dusán és általában a Nemanjiden dinasztia idejében. Ezt az egyház, a lélek, sohasem felejtette el a testnek, az államnak. A gyakorlati eredménye ennek a hálás emlékezésnek az, hogy épen ugy mint az egyház örök, immár a szerb állami tradiciók és maga az állam is halhatatlanná vált. Mindaddig, mig csak egy szerb orthodox egyház létezik, igyekezni fog minden rendelkezésére álló eszközzel a szerb állam nagyságának visszaállitásán fáradozni, hogy a kánoni viszonyt az egyház és állam a lélek és test között helyreállitsa. E cél elérésére volt szükséges, hogy az orthodox egyház a szerbek lelkében ébrentartsa a politikai és állami tradiciókat mindmáig.
Még egyet nem szabad elfelejteni: A szerb orthodox egyház a görög orthodox egyház után a legrégibb bizánci hitü állami egyház, sokkal előbb született meg, mint az orosz egyház, mely a bizánci örökséghez csak l472-ben jutott házasság révén. Épen ezért meg kell állapitani, hogy a szerbek ugy egyházi, mint állami téren régebbi és erősebb jogcimmel birnak Bizánc örökségének átvételére, mint Oroszország. Kétségtelen tehát, hogy a bizánci állami és egyházi tradiciók Szerbiára ép ugy átruházodtak, mint Oroszországra, e tradiciók szelleme pedig előirja az egész balkáni félsziget igénylését, a környező államokkal együtt, miként azokat a római birodalom birtokolta.
A bizánci egyházi és állameszmével a szerb állam azonban következetes módon átvette a vezető bizánci gondolatot: az egy állam, egy világi és papi fejedelem, egy vallás ideálját. Ebből következik, hogy Szerbia – épen ugy mint más orthodox államok – fel szeretné falni az összes többi orthodox államot. Sajátságos tulajdonsága ugyanis az orthodox államoknak, hogy minden irányban való gyors terjeszkedésre törekszenek s ha más orthodox államba ütköznek, azt lehetőleg igyekesznek gyorsan felszivni s vele egyesülni (vajjon a titoizmus nem-e ilyen felszivás ellen való védekezés egyik formája? A szerk.)A történelemben megfigyelhető szakadatlan balkáni villongások szerbek-bulgárok-görögök-macedonok között szintén e jelensségre vezethető vissza. Ezen egybeolvadás faji nehézségeit a görögök pl. “Görög az aki görög valláson van” formulával igyekeztek áthidalni.
Ezekben az egymást felszivni kivánó törekvésekben megnyilvánul nemcsak az orthodox egyházi gondolat katholikusok számára szinte megfoghatatlan hatalma, hanem az időröl tudomást nem vevő határtalanság és minden realitástól való elrugaszkodás, ami ennélfogva a pánszerbizmusnak is egyik alkatrésze.
A SZERB-ORTHODOX EGYHÁZ MINT NEMZETPOLITIKAI TÉNYEZŐ.
A szerbség, mely mint zárt etnikai tényező tulajdonképen csak a l9. században lép fel, népi állományának megerősödését is nagymértékben egyházának köszönheti, mely azzal az elvvel, hogy “szerb az, aki szerb-orthodox vallásu” a környezetében élő többi népfajokat, elsősorban a primitiv nomád életet élő Balkánrománok nagyrészét elszerbesitette. Ilyen automatikus szerbesités által dolgozik a nemzeti szerb egyház a szerb népi állomány és ez által a szerb befolyás és hatalom növelésén. A horvátok, mint legjobban érdekelt fél, hamar észrevették az orthodoxiának ezt a terjeszkedési erejét s erről ugy a horvát, mint a közös magyar-horvát országgyülésen gyakran panaszkodtak…
A terjeszkedés egyik el nem hanyagolható formája a vegyes házasodás melyből származó utódok, a szerbek hihetetlen asszimilációs ereje következtében csaknem kizárólag szerbekké válnak: a szerbek tudatosan támogatják és szivesen nézik tehát a vegyes házasságok létrejöttét. Ugyancsak figyelembe kell venni, hogy ellentétben a katholikus házaságokkal, az orthodox házasságok felbonthatók. Ez a körülmény különösen a modern időkben vált fontossá, midőn a válások gyakoribbá váltak s egy katholikus elvált nő vagy férfi, ha ujra egyházi házasságot akar kötni, csak át kell térnie az orthodox hitre s ez azonnal lehetővé válik. A Balkánon igen sokan használják fel ezt a kibuvót s ennek eredménye a csaknem biztos elszerbesedés mert hiszen, “aki szerb hiten van az szerbnek számit.” Az asszimilációs tényező a mindenkori szerb politikai terveknek állandó alkotó ereje.
A PEC-I PATRIARCHATUS.
A mai nagyszerb, helyesebben mondva pánszerb gondolat kialakulásában igen nagy szerepe volt az ipeki (Pec) patriarchatus felállitásának a török uralom idejében. Ez egy kopromisszum eredménye volt a szerb othodox egyház és az ozmán birodalom között: az előbbi elismerte az utóbbit s ennek fejébe engedélyt kapott az ipeki patriarchátus ujból való felállitására. A patriarchátus jogköre kiterjedt az összes törökök által meghóditott országokra, ahol szerbek laktak, tehát nemcsak szerb területeket, hanem Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát, Szlavoniát, valamint Horvátország és Magyarország egy részét is magában foglalta: - ez utóbbiból Dél- és Középmagyarországot egészen Budapestig. A paktum nem kis mértékben az akkori szerb származásu nagyvezér Sokolovic jóindulatának volt köszönhető s tulajdonképen államot teremtett az államban. A szerb állam megszünt ugyan létezni, szerepét azonban átvette az ipeki patriarchátus, mely gondoskodott arról, hogy a fennhatósága alatt tovább éljenek a régi tradiciók. Mint Stano Stanojevic szerb történetiró irja: A szerbek elkezdték akkoriban érezni hogy valami létezik ami őket egy nagy egységgé köti össze, ez az érzés azután később tudatossá kellett váljon az egész népben. Azonban a nagy közösség érzete is, bár még csak ösztönösen, helyenként és időnként vigasztalást és reményt nyujtott a népnek egy szebb jövőre. Miután a Sokolovicot követő nagyvezirek is ennek rokonai voltak s a szerbekkel rokonszenveztek, az ipeki patriarchátus nyugodtan és tervszerüséggel épithette ki pozicióit az egész alája tartozó területen. Főcélját ujabb és ujabb kolostorok létesitése képezte, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy a kolostorok környékén az orthodoxia különösen erős gyökeret tudott verni. Ebben az időben kezdődött különösen Boszniában a katholicizmus visszaszoritása, a patriarchátusnak azonban gondja volt arra, hogy minden irányban igyekezzék kitolni az orthodoxia határait, igy Bulgária és Dalmácia felé is, hiszen a neve is: “Minden szerbek, bulgárok és a parti országok patriarchátusa” volt. Az egész organizáció Szent Száva szellemében dolgozott és célja a szerb orthodoxia és ezen felül a szerb népnek felemelése és megerősitése volt. Emellett azonban – irja Südland – az egyháznak nemcsak tisztára vallási és eszmei, hanem anyagi célok is lebegtek szeme előtt. Fel kellett tünjék, hogy a patriarchátus az első rohamra öt uj püspökséget alapitott Magyarországon és egyet Szlavoniában (Buda, Pécs, Szeged, Arad, Temesvár, Versec valamint Oranovica voltak a székhelyei e kolostoroknak). Az ember láthatja ebből a zseniális gondolatot, amely a termékeny és gazdag Délmagyarországot és Szlavoniát kivánta a szerb egyház és a szerb nemzet számára megszerezni – jegyzi meg Südland.
Mindezekre gondosan ügyelnünk kell, folytatja a szerző, ha ennek az egyszer már megalkotott egyház-nemzeti egyesitési tervnek az egész Balkánra való következményeit és hatásait fel akarjuk mérni. Nem szabad azonban a vallásos egyházi életnek egy másik axiomáját sem szem elől tévesztenünk: egy egyház virtuálisan sohasem ad fel többé olyan birtokot, vagy előnyt, amelyet valaha már élvezett. Meghajlik az erőszak előtt, de jogcimét sohasem adja fel. Ebben a pontban egyébként nincs különbség az egymástól egyébként annyira különböző pápaság és az orthodox egyház között. Ez a törvény uralja a szerb orthodox eszme további fejlődését is.
Nem sokkal a patriarchátus felállitása után az ozmán birodalom csillaga halványodni kezdett. Egy olyan finom politikai érzékkel rendelkező organizáció, mint az anatoliai egyház, megszimatolta az összeomlást. A patriarchatus egész csodaszép épülete, a zsiros püspöki székhelyek Magyarországon, a katholikusok szorongattatásának és megvámolásának lehetősége veszélyeztetetté vált. Mialatt Törökország sülyedt Ausztria emelkedett. A patriarchátus okosnak vélte, hogy közeledjék az utóbbihoz. Nem kétséges, hogy arra törekedett, hogy a patriarchatus egész területét átjátssza osztrák kezekbe. A terv azonban nem sikerült, s midön a törökök rájöttek a kettős játékra, Arsanios Cernojevic akkori patriarchának menekülnie kellett. 1690-ben 36.000 szerb családdal egyetemben átköltözött Syrmiába és Délmagyarországba. Ez nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, minthogy a szerb orthodox egyházállam hordozőival együtt ide tette át székhelyét, átmentve az öt jellemző állami tradiciókat, állami öntudatot, uralomvágyat, a hivei felett való abszolut befolyással együtt. Egyelőre ugyan provizorikusan, a provizoriumból azonban az idők folyamán definitivum vált, aminek a következményei nem is maradtak el. Arsoniussal egyidőben ugyanis 30.000 harcos is érkezett a területekre Georg Barankovic vajda vezérletéből, s nem sokkal később a bevándorolt rácok magukat egy “állami egész"- nek hirdetve külön területet követeltek maguknak, az ugynevezett Vajdaságot. Ettől kezdve a Monarchia hatóságainak állandő harcokat kellett egyrészt a patriarchátussal, másrészt a “nemzeti kaszt” szerepét játszó rácokkal vivni, mert mindkettő “statum in statu” igyekezett válni.
150 évvel később, 1849-ben azután, habár a Monarchia kebelében kifejlődve szerb államot találhatunk az u.n. szerb Voivodina, Südland szerint “Voivodina” keletkezése nem véletlen következménye, hanem természetes megnyilatkozása az Arsenij vezetésével Szerbiából idemenekült nemzeti egyházban megtestesült államképző erőnek.
Ez a szerb-orthodox egyház Ausztria-Magyarországban nemcsak fenn tudta magát tartani, hanem pozicioit is képes volt erősiteni. Magyarország leggazdagabb vidékeire, a Monarchia rendezett viszonyai közé csöppent szerbség egyházával együtt jómódhoz és gazdagsághoz jutott a kulturális fejlődése rohamos fejlődésnek indult. Erre vezethető vissza, hogy épen a Dél-Magyarországi szerbeknél indult meg a délszlávok legujabb történetének feldolgozása. Itt született Popa Jovan Raic, aki Oroszországban és Athoson végzett teologiai tanulmányai után visszatért Karloczára. Életének főmüve a 2000 oldalra terjedő mü “különböző szláv népek, névszerint bulgárok, horvátok és szerbek története”, mely később a nyugati történelemirásának is főforrásává vált s természetesen szerb érdekeknek megfelelő beállitást eredményezett, főleg Pejacclvich, Engel és Gebhard nyomán, s ezzel utat készitett jövendő hóditásokra.
Az egyházi alapon született hóditó eszme, a mai pánszerbizmus fontos komponensévé vált.
. . . . . . . . . . . .
E bizantinus jellegü pánszerbizmusnak tudományos megalapitói, érdekes módon, két szlovák volt: Jan Kollár költő és Josef Schaferik nyelvtudós. Mindketten korán szerb-orthodox befolyása alá kerültek, ez utóbbi az ujvidéki szerb-orthodox gimnázium tanára lett, s mint Südland irja, az évtizedes szoros érintkezés folyamán szerb popák és szerzetesek hatására Schafarik elfogadta azt az elméletet, hogy az ipeki patriarchátus fennhatósága alá tartozott területeket szerb nemzeti területeknek nyilvánitsa szerbekként jelentve ki a bulgárokat és horvátokat. A bulgárokra vonatkozó elméletet később bizonyos mértékben revidiálta, tény azonban az, hogy Safarik teoriája, melyet ez nyelvtudományi alapon dolgozott ki, alapvető hatással volt a szerb imperializmus további kifejlődésére, annak ellenére, hogy e teoria hamis volt.
Südland ezután hosszu oldalakon sorol fel különböző szerb irásbeli megnyilatkozásokat annak bizonyitására, hogy a szerbeket mennyire áthatotta a mult század olyamán a pánszerbizmus ideája.
Megemliti az ismert szerb történészt, Vuk Karadschitsch-ot, aki 1849-ben egy irásmüvet adott ki Bécsben “Ein Koffer voll Geschichte, Sprachkunde und Volkssitten der Serben aller drei Konfessionen” cimmel. Már a cim is elárulja, hogy Safarik nyomdokain haladva az iró a katholikus és mozlim vallásu horvátokat is egyszerüen katholikus illetve mohamedán szerbeknek nevezi s jellemző módon könyvének első fejezete “Mindenütt szerbek, valamennyien” cimet viseli. Ebben áll: “Csak azoknak a szerbeknek esik nehezükre magukat szerbeknek nevezni, akik katholikus valláson vannak, azonban ezek is kell hogy lassankint hozzászokjanak ehhez, mert ha nem akarnak szerbek lenni, akkor egyáltalában nincs nemzeti elnevezésük.
1872-ben “Adalékok a szerbek történelméhez” cimmel egy irásmü jelent meg M.S.Milejewitsch-töl, ahol többek között az alábbi mondatok találhatók: “A szerb törzsek első áttelepedését és megmozdulását a kinaiak okozták, amelyekkel a szerbek 3000-4000 éven át szakadatlanul harcoltak… Szibérián vándoroltak azután keresztül és végül elérkeztek arra a szerb háromszögbe, melyet ezidő szerint most Balkánfélszigetnek neveznek. Egész Ázsiának egykori betelepitése a szerbek által azt jelenti, hogy a szerbek ott egykor, mint független és uralkodó nép éltek..”
Egy másik szerb “történész”, egy egykori ujságiró, Sima Lukin 1894-ben Zágrábban kiadott egy könyvet “A szlávok a multban” cimmel. Ebben teljes komolysággal ezt állitja- ”Nincs a földgolyón még egy második olyan nép, amelyről azt mondhatnánk: él manapság egy szerb nép, mely e név alatt most kicsiny csupán, azonban több mint 5000 éves mult van a háta mögött… “mint a planéta legnagyobb népe…mely a babyloniai tornyot épitette…”, “egy nép, melynek igazában az egész világ alárendelt kellene legyen…” A nép melyből maga Krisztus született stb. Südland megjegyzi, hogy a legjellemzőbb az, hogy ennek a könyvnek annakidején bombasikere volt s a legrövidebb időn belül 6000 példányban fogyott el…
A karlóczai szerb-orthodox pap, Nikola Begovitsch “ A szerb egyház története” cimmel a következőket irta a többek között: Tisztában vagyok azzal, hogy a szerbek a krisztusi tanokat közvetlenül András és Pál apostolok szájából vették…” majd később “maga Olfiles evangeliuma is egy szerb evengelium”.
|
