Elég volt!
A múlt heti webaudit értékelés szerint a hét legolvasottabb húsz híre közül tizennyolc az állambiztonsági múltról, most éppen, leginkább a legújabb "ügynöklistáról" szólt. Mára talán már húszból húszból. Ez messze túlszárnyalja azt az érdeklődést, amely az NDK-ban (még ott!) a témát, a valódi csúcsidőben, 1990-ben övezte.
Ez volt a hét hölgyeim és uraim - 2005. februárjának utolsó, márciusának első hete Magyarországon.

A kérdés most már csak az, hogy mivel tetszettük az elmúlt másfél évtizedet (ez ügyben) tölteni. Paternalista, a nemzetet bárgyú gyermekként kezelő politikusaink, a "tetszettek volna…" jegyében megkíméltek minket a német úttól, miniszterek helyettünk bújták szorgosan az irattárakat, az ügynök- és egyéb nyilvántartásokat, mondván: az (el)hallgatás a békés rendszerváltás ára.

Csakhogy - vághatta joggal Demszky Gábor a Napkelte műsorvezetője képébe - rendszerváltást igenis tetszettünk… Tegyük hozzá: az utolsó másfél száz év legnagyobb teljesítménye lehetne. A magyar Atom.

A "média" szorgosan asszisztált a közelmúlt elsikkasztásához, nemcsak izmosan fogta a mikrofont, de szemérmetlenül manipulált, a családi békénket féltette, mert hogy a németeknél mennyi tragédiát okozott a nyilvánosság.

Többszörösére növelte a magyar sajtó Frau W. valóban megtörtént esetét, akiről férje jelentett, s ezt a Stasi-irataiból tudta meg. Válás is lett a vége, ma már nem Frau W. a neve. Mélyen hallgatott azonban arról, amivel Vera asszony válását indokolta: a rendszerváltás után közel egy éve volt a férjének arra, hogy elmesélje neki, de nem tette.

Az egykori televizíós sztár önön nevét olvasva a listán nyilvános autodaféba kezd, a miniszterelnököt szánva a máglyára, holott neki nem egy, hanem tizenöt év állt rendelkezésére, hogy elszámoljon gyermekének, aki előtt most szégyenbe hozták.

A lista - ettől függetlenül - gyalázatos tett volt. Ha hinnék az összeesküvés elméletekben, akkor még összefüggést is vélnék felfedezni közzététele és a néhány héttel ezelőtti - a pártelnöknek, s általa a miniszterelnöknek - küldött fenyegetések között. Számomra azonban vigasztaló, hogy a zsarolási adatbankban csak az a fegyver van, amivel már másfél évtizede is próbálkoztak. Igaz, akkor eredményesen.

A sajtó slendriánsága, de egyben most már felelőssége is, határtalan. Számos, nem az állambiztonság emlőin nevelkedett szakértő magyarázza éppen egy évtizede, hogy mi az a "6-os karton". Valóban a beszervezésről szól. Nem csak a beszervezettekről, hanem azokról is, akikkel hasztalan próbálkoztak, egyszer, kétszer, vagy többször, de mindig nemet mondtak.

Az egyik, aki vállalta, az keressen mentséget magának. A másik, aki megtagadta az együttműködést (persze ő az igazi botránykő, az élő lelkiismeret) pedig elmondhatná: tudod fiam, még csak hősnek sem kellett lenni, az ízlésem tiltotta. Ők ketten, az Igen és a Nem, alkotják a "6-os kartont".

Az aljas az, hogy most az utóbbi a tehetetlen, neki nincsenek "mentségei", "magyarázatai", jelentései, mert ő megtagadta. Neki csak "6-os kartonja", s eredménytelenül lezárt B(eszervezési)-dossziéja van. Nem az állambiztonsági rendszer a hibás, az pontosan tudta és (magának) kimutatta a különbséget, ez a magyar média szégyene.

Holott minden megkérdezett állítja, a botránykővé vált listát a "6-os kartonokból" szemezgették.

A már említett műsorvezetővel szemközti székben a főpolgármestert a Nemzetbiztonsági Hivatal első, ahogy ő nevezi, "mondhatnánk" alapító főigazgatója váltja fel. Változik a hangvétel, mintha visszafelé forgatnánk a történelem kerekét, s ugyanez a két személy ülne közel két évtizede ugyanabban a székben, "mondhatnánk" A Hét műsorában: a rendszert fenyegető D. G., s az azt (természetesen szakmai alapon) megvédő Nagy Lajos (későbbi Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgató).

A szituáció már nem is kísérteties, egyszerűen nevetséges. A műsorvezető a nyolcvanas évek második felének stílusában folyamatosan, önérzetesen kioktatja az interjúalanyt, vitába száll vele, s elmagyarázza, ne mondja má… neki, hogy párttagot is beszerveztek, az tilos volt. Mire Demszky meglepően pontosan közli, hogy 1989 közepén 1700 "ügynök" volt az MSZMP tagja. Műsorvezető fensőségesen érzékelteti tehetetlenségét, mit tegyen, ha ez ilyen hülye.

Mint említettem, a szék marad, az interjúalanyok, s a hangnem változik, belép "illetékes elvtárs", ahogy Koltaitól ismerjük, aki természetesen nem politikai megbízott (volt), hanem "szakember". Műsorvezető már nem vitatkozik, nem is egyszerűen a mikrofonállvány szerepét játssza, hanem végszavazik, adja fel a labdákat.

Egyenesen szárnyal, s szárnyakat ad, aztán el is száll. Közli, hogy a "szakember" persze nem politikai meg nem "megbízott", s így nem is állambiztonság. Nagy Lajos zavarba jön, nem tudja hirtelen, mi ez a tökéletes tájékozatlanság. S kedvesen elmagyarázza, ő bizony III/I-es volt az antivilágban, s az is része volt az Állambiztonságnak. Semmi gond fordítunk egyet: az állam biztonságának. Ez már igazán jól hangzik, hiszen minden állam biztonságra vágyik. Mert mindenkinek van egy álma.

Ez nem baj, sőt ez kimondottan jó, s most már a tizenévesek is láthatják, hogyan működött a puha diktatúra, amit valóban nem könnyű megmagyarázni. Fel lehet mutatni, uraim és hölgyeim, ez volt A Hét a nyolcvanas évek második felében.

Műsorvezetőről mesélik, akkor "Acsádi" fedőnéven szolgált, ez biztos rágalom, ne adjunk ilyen kósza híreknek hitelt (tényleg ne), ő egyszerűen a "velünk élő történelem", a rendszer stabil oszlopa. S még ez sem baj. Az élet már csak ilyen. A baj, hogy a nyilvánosság nem klub, ahonnan az illetéktelenül betolakodót, ha vét az illem szabályai ellen, kigolyózzák. Mv. jövő héten is műsort fog vezetni.

Miközben méltatlan, ha a "téglákat" hisszük a (múlt?) rendszer pilléreinek, de ez önmagában nem mentség a besúgásra.

Az egykori TV-sztárnak már nem csak jelentéseivel, majd az azt követő másfél évtizedes hallgatásával (miként is hihetett a "hallgatás összeesküvésében"?), hanem a most megírt levelével is el kell számolnia gyermekének. Ez lesz a legnehezebb.

Nem hiszek az olyan elméletekben, amelyek a természet törvényeit próbálják a társadalomra alkalmazni, ez nem gravitáció, de mégis az a fel-feldobott kő. Ránki György az 1944-es évről szóló könyvéhez mottóként Santayana idézetet választott: "Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt." Még ez sem igaz, mert akik nem emlékeznek a múltra, azok (ugyanezt ugyan nem fogják még egyszer átélni, de) hetedíziglen fogják megszenvedni.

Ránki György könyvét egyetlen leányának ajánlotta, ezzel adta meg a (ránk nehezedő) súlyát. Tiszteljük meg mi is a jövendő nemzedékeket a szembenézés őszinteségével.



Varga László történész