Finita commedia

 

In memoriam anonymus

 

Egyszer kifogy az utolsó csepp vér is,
mi most ereimben lázad, zuhog,
az óra deletütő, repesztő szívverésin

 

mutatójának egy percnyi haladékot
sikolt, tombol, majd aláhullik tova,

én is így fekszem, szófosztott

 

vérfürdőben hullajelölt vágykatona,
megsebezve önnön véremtől,
önnön kezem mely átkát fakasztotta,

 

s repülnek a lángláncos erők
birtokából készreforrasztva vinni,
színed elé rozzant heverők

 

álmát, hol szeretőn csatázva hinni
benned rég oly igen szerettem -
tehetetlen most, mint akkor igéid,

 

az elmúlás gyásza kiteregette
szennyes ruháit szárítókötelére -
lám, itt borul síkra angyalok serege,

 

lám, itt habzik ki az utolsó évek
múltán még ki nem forrt bor a
padló havára,
s gyöngyözőn kibukik a lélek

 

terjengő indulataiból, lám, árva
párája itt csepeg lihegőn ajkaidért,
az utolsó kíngyönyörre várva

 

itt feszül fel izmos melleire a vért,
s itt mint utolsó hadbainduló
a kedvestől utolsó, elfúló csókot kért,

 

s itt szólnak a lelkes üstdobolók
teliharsogják a teret,
lobognak a lidérces zászlók,

 

mint máskori Dante Bicéjét temetni
megyek,
el tengerek, el mezők, hamvas föld
el utamból rezesorrú s kankalinos
részegek! –

 

Dübörög a vérem fojtón, csak őt!
mindenkor őt szenteltem meg. –
A lég varjas ott,
sebem tátong, ahogy az égre
nézek föl.

 

Mint kupola borul rám, héjás domb.
Mert nem temet már sem ember,
sem ima.
Reszketek, hulló levelek
súlya nyom.

 

La commedia della sua vita:
Kiszáll, meglebeg a lehelet –

Un ultimo bacio: e é finita.