CSODÁLKOZOL BARÁTNÉM...

 

Csodálkozol barátném, - miért vagyok sovány,

világok gondja rajtam, világok gondja fáj.

Vajúdik fönn a hegység, a hágók omlanak,

és itt e völgyben is már repednek a falak.

S holnapra tán a szőke tehénkék nem lelik

a langyos aklot este s kinn bőgnek reggelig,

amíg a gazda mocskos, kis árkokban lapul,

s fölötte érthetetlen rend és halál az úr.

És árván üldögélnek, erdőkben, fák alatt,

idegen pitvarokban, a hűvös hold alatt,

a vérük váró csöndes magános asszonyok,

sápadtan ülnek s érzik, a gyomruk hánytorog

s dalolnak összegyűlvén, akár az angyalok.

Ó, bárha azt hihetném, futóbolond vagyok,

rögeszméim között ím lobogva futkosok,

de háború van, látod, s utána rom, mocsok

marad csak és oly mindegy: átélem? meghalok?

az álom nem vigasztal, a hulló hajnalok

ébren találnak folyton, soványabb így leszek,

a fény fáradt szememben fájdalmasan rezeg,

s mosolygok néha mégis, mosolygok néha, mert

a földbebútt mag is csak örül, hogy áttelelt.

Rád gondolok barátném s szerelem, szerelem,

egy tigrisléptü álmos szeszély játszik velem.

 

1941. május 20.