EMLÉKEIMBEN

Emlékeimben lépdelő virágok...
meglebbenő esőben álldogálok,
két nő jön nedves, villogó fogakkal,
   majd két galamb. Kövér,
fontoskodó begyük egész a földig ér.

Egy éve már. Senlis felé az úton,
langy, esős alkonyat volt s furcsa módon
egy pillanatra boldog voltam ujra;
   körülöttem zöld falak,
páfrányos erdők hajladoztak hallgatag

s Ermenonville felől a fiatalka
nyíres futott elénk, akár egy balga
fehérszoknyás kislány s a fordulónál
   katona állt a sár
felfénylő fodrain. Foga között rózsaszál.

Az égen mintha fényesség suhanna...
Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna,
mellettem Fanni, kék szemén a tájék
   vonult s fejünk fölött
a gépkocsi vidám sörénye röpködött

s estére várt reánk a drága Páris.
Elzúgott arra már a gyors halál is
azóta és megszedte tarka csokrát.
   A nyíres még meleg
holtak közt véresen s pirulva ténfereg

s a katona, hűs vermek hős lakósa
hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa.
Hazája ég. A lángok közt tűnődő
   temetők ringanak,
körül görcshúzta fák és izzadó falak.

Fölöttük kormosan csak ég az ég is,
a csillagok megjönnek este mégis
s harmattal rívó hajnalok szaladnak
   a néma nap felé.
Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?

Emlékeimben lépdelő virágok...
meglebbenő esőben álldogálok;
asszonyhad jő az úton gyermekekkel,
   fölöttük égi füst,
felhőfodor. Már oszlik. Könnyű és ezüst.