Talán érdemes egészben is, mert nagyon fontos
dolgok szerepelnek benne és hitelesnek tűnik:
Csapó Endre írása, Magyar Élet 2005 január 25.
Date: Sun, 23 Jan 2005 20:42:22 +1100
Csapó Endre
Budapest ostroma
Hatvan évvel ezelôtt, ezekben a decemberi, januári és februári hetekben
súlyos küzdelem folyt a magyar fôváros védelmében magyar és német csapatok
részérôl, illetve a fôváros elfoglalására az ellenség részérôl. Az orosz
és a hozzájuk pártolt román haderô szeptember elején már több helyen átlépte
a magyar államhatárt, október végén már megszállták az ország keleti felét.
Elônyomulásuk meglepôen lassú volt. Decemberben nagy harcok árán
igyekeztek elérni Budapest körülzárását, ami karácsony napjára sikerült is.
A németek elhatározták Budapest védelmét, hogy lekössék az elôrenyomuló
orosz csapatok jelentôs erejét. A bezárt városban a magyar védelem mintegy
37 ezer, a németek mintegy 33 ezer katonával vettek részt. Szívesen
olvasnánk a magyar oldalon harcoló egységek helytállásának leírásait, de
nagy valószívűséggel ez a terület feldolgozatlan, pedig a honvéd
alakulatok
mellett számos diák, egyetemista, levente és munkásfiatalok lelkesen
fegyvertfogó szervezetei is résztvettek a város védelmében. A magyar
történelem legnagyobb védelmi harcának ismertetésével hatvan éve adós a
magyar tájékoztató ipar, történészi feldolgozása is gyér és fôleg elfogult
a támadók oldalán.
Az interneten elérhetô országos napilapok és folyóiratok
egyikében sem találtunk január közepéig nyúlfarknyi utalást sem arra, hogy
Budapesten 60 kerek évvel ezelôtt aratott a halál, katonák és civilek
soraiban egyaránt. Harci cselekmények és elhurcolások halottainak száma
meghaladja a most világszenzációt jelentô szökôárban elpusztultak számát.
Érthetetlen ez a hallgatás, és ha ennek okain tépelôdünk, ismét oda
érkezünk
meg, hogy a háború súlyos pusztításait is túláradó mértékben károsult a
nemzet lelke. Talán az a magyarázat, hogy egyik részrôl nem mernek írni
róla, félve a sokat emlegetett fasisztázástól, másik részrôl pedig attól
félnek, hogy ennyi idô után már nem lehet bolsi maszlaggal etetni a népet,
hát jobb hallgatni róla. Jobbnak látják nem bolygatni a történelmet, mert a
feltáruló esetek legombolyítják azt a műtörténelmet, amit összehorgoltak
fél évszázadon át, ami még úgyis benne van a történelemkönyvekben,
lexikonokban,
tanrendben, maradjon csak így nem kell felkeverni, mert felbűzlik.
A magyar nemzet történelemtudata számontartja a vitézi cselekedettel
végrehajtott vár- és városvédelmeket, akár gyôzelemmel, akár hôsi
önfeláldozással végzôdtek, bekerülnek a költészetbe, legendatárba,
szépirodalomba:
?Kôszeg (1532) Jurisics Miklós, ?Buda (1541) Fráter György, ?Temesvár
(1552)
Losonczy István, ?Drégely (1552) Szondy György, ?Eger (1552) Dobó
István,
?Palota (1566) Thury György, ?Szigetvár (1566) Zrinyi Miklós, ?Munkács
(168688) mint legismertebbek, és végül illik megtanulni ?Budapest
(194445) vitéz Hindy Iván.
****
Tolbuchin és Malinovszkij 160 hadosztályt vezényelt Magyarország ellen,
ezekhez már szeptember elején csatlakozott a 4. román hadsereg tizenegy
hadosztálya. A magyar és német haderô ezzel szemben 43 hadosztályt tudott
kiállítani. Az óriási túlerô ellenére is csak december 23-án tudták
célpontjukat, Budapestet körülfogni. Karácsony szent estéjén kezdôdött a
háború egyik legkeményebb és legvéresebb csatája.
A Budapesten bekerített egységek Pfeffer-Wildenbruch német SS tábornok és
vitéz Hindy Iván magyar tábornok parancsnoksága alatt álltak. A németek
két
lovashadosztálya, a 13. páncélos hadosztály nagyobb része, és a 271-es
Volksgrenadier hadosztály egy harccsoportja, légelhárító egységek és a 4.
sz. SS rendôrezred, kb. 33 000 fô. A magyarok két teljes gyaloghadosztálya
és az 1. páncélos hadosztály maradványa, továbbá légelhárító, csendôr és
műszaki egységek, kb. ugyancsak 33 000 fô. A magyar erôkhöz még hozzá kell
számítani a "Budapest˛ ôrzászlóaljat, az Egyetemi Rohamzászlóaljat és
számos, hungaristák által szervezett, vagy iskolai alakulatot.
Velük szemben a Sumilov tábornok parancsnoksága alatt álló 7.
Gárdahadsereg
három hadteste és a Sljemin tábornok 46. hadseregének 4 hadteste állt,
mely
erô együttesen 18 hadosztályt és 3 brigádot tett ki, kb. 220 000 fôvel.
Ezekhez járult a 2. légiflotta, mely teljesen zavartalanul uralta a
légteret.
A 2. Gárdahadtest megkísérelte karácsony estén behatolni Budapest déli
kerületeibe. A vállalkozást magyar egységek meghiúsították. A szenteste
áhitatának megzavarása kemény elhatározást váltott ki sokezer fegyverbíró
fiatalból, akik ezután jelentkeztek fegyverért. Harceszközök tekintetében a
magyar alakulatok elég rosszul álltak, és a jelentkezôk töredékét tudták
csak felfegyverezni, fôleg a nyilas párthatalom által a honvédségtôl
visszatartott raktárakból. (A fôváros nem volt felkészülve polgári
védelemre, és emiatt hatásköri súrlódások voltak a párthatalom és a
hadsereg között).
December 29-én az oroszok kísérletet tettek ultimátum átadására,
parlamenterek által. Két szovjet tiszt közeledett a német vonalhoz fehér
zászlóval ellátott jeepen. Az egyik még megérkezése elôtt halálos lövést
kapott. A másiknak sikerült Rumohr SS tábornoknak átadni az ultimátumot
(amit ' mint késôbb nyilvánosságra került ' Malinovszkij és Tolbuchin
marsall írt alá), aki azt olvasatlanul visszaadta. Ez a szovjet tiszt
visszatérte alkalmával szerencsétlenül egy magyar üteg tüzébe került és
egy lövedékrepesz által halálosan megsebesült. Ennek a két tisztnek a tragikus
sorsa nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti harcok rendkívül
könyörtelenné váltak.
Állandó légibombázás, az utak és terek géppuskázása, tüzérségi és aknavetô
tűz zúdult a fôvárosra, ami csak a pesti oldal január 18-án történt eleste
után szűnt. A várost házról-házra, utcáról-utcára védték, a pesti oldalt
legfôképpen a magyarok, míg a németek zömmel Buda városrészeibe és
kazamatáiba vették be magukat. Az utcai harcokban az oroszok nem sok
hasznát
vették a tankoknak; a magyar és német Boforsok és a kapualjakban vagy
padlásokon meghúzódó páncélöklös harckocsivadászok igen hatásos elhárítást
nyújtottak.
A pesti oldal eleste után az ostrom teljes súlya Buda belsô kerületeire
összpontosult. A harcok hevessége itt túltett a sztalingrádi csatáén is. A
német'magyar védôállások a Dunának támaszkodva, félköralakban húzódtak, a
XI. ker. vasúti töltéstôl, a Sashegy és a királyi vár környékéig. Végül a
Sashegynél törte át az összpontosított szovjet támadás a hôsiesen védett
magyar vonalat, ahol a harcokban különösképpen kitűnt egyetemi
rohamzászlóalj tartotta fel a nyolc nap, nyolc éjjel tartó állandó
rohamot.
A vörösöknek sikerült elfoglalniuk majdnem egész Budát. A védôk már csak a
Gellérthegy és a királyi vár környékét tartották, s február 11-én már csak a
vár romjai adtak oltalmat a maradék védôseregnek.
A védôk utolsó reményüket fektették egy kitörési kísérletbe, hogy elérik a
Budától 25'30 kilométerre elônyomult felszabadító éket. Az oroszok azonban
értesültek a tervrôl és a február 11-én este 8 órakor megindult kitörést
pokoli tüzérségi és aknavetô tűzzel árasztották el. A kitörés elakadt és
az oroszok szörnyű mészárlást végeztek az immár úgyszólván fegyvertelen védôk
közt. Géppuskával és nehéz fegyverekkel lôtték a tömeget, és még három nap
után sem szűnt meg az irgalmatlan embervadászat. Vitéz Hindy Iván tábornok
fogságba esett, s késôbb a budapesti vörös vésztörvényszék felakasztatta.
Ötvenkét napos ostrom után Budapest elesett.
*****
Az ostromlott városban a védelem anyagi feltételei (lôszer, élelem,
orvosság, víz, villany) elôbb elfogytak, mint a védekezô szellem. A
lakosság
nagy mértékben támogatta a katonákat élelemmel, hajlékkal, gyógyítással,
figyelôszolgálattal. Akkor már mindenki hallott a szovjet katonaság
kegyetlenségeirôl a keleti országrészekbôl menekültektôl. Hamarosan
beigazolódott a félelmük, a január 18-ára elfoglalt pesti oldalon
házról-házra járva szedték össze a "felszabadult˛ magyar elvtársak-vezette
szovjet és román járôrök a katonákat. A fôváros védelmét, általában a haza
védelmét, bűncselekménynek nyilvánította a szabadrablást elrendelô és a
politikai irányzatot elôíró "felszabadító˛ ellenség, ami hivatalos
szemléletté vált a muszkavezetôk szorgalmából a megszállás évtizedeiben. A
konformizmus Magyarországon példa nélkülien áthatotta a 45 éves hódoltsági
idôt, és még ma is tart, aminek egyik fô látható jele a pesti Szabadság
tér szovjet emlékműve, de sajnos jelen van a kettôs morál kollektív lelki
sérültségében is.
*****
Budapestet meg lehetett volna kímélni az ostromtól, szabad várossá kellett
volna nyilvánítani érvelnek politikai elemzôk. Igaz, meg is kellett
volna
kímélni, de ilyen döntésre a honvédségnek nem volt hatásköre. Ez politikai
hatáskör, és aki ismeri az akkori politikai helyzetet, tudja, hogy akkor
az már kizárólagosan a németek birtokában volt. Két nagy lépcsô vezetett erre a
helyzetre: 1944. március 19-e és október 15-e. Rengeteg sok forráshoz
fordulhatunk ennek a két történelmi lépcsônek a magyar szuverenitás és
döntéshozási lehetôség elemzése érdekében. Serédi Jusztinián hercegprímás
feljegyzéseit választva, az alábbiakat olvassuk:
"A kormányzó és a Kállay-kormány, úgy látszik, a haza földje felé özönlô
pusztításoktól meg akarván menteni a nemzetet, honvédségünknek a
határokhoz
való visszarendelését és nagyobb német segítséget kért, ellenkezô esetben
pedig a háborúból való kilépéssel fenyegetôzött. Ilyen irányú fellépését
1944. március 19-én a német hadseregnek hazánkba való bevonulása, a
Kállay-kormány lemondása és a Sztójay-kormány kinevezése követte.˛
Ez volt az elsô lépcsô. A másik október közepén jött létre. A kormányzó
környezetében egyre erôsödött a nézet: ki kell lépni a háborúból. A
helyzetet reménytelenné tette, hogy Londonból egyértelmű válasz érkezett:
tessék Moszkvához fordulni. Ez az üzenet a kilépni szándékozók kedvét és
számát erôsen leapasztotta. Az akció mégis megindult. Október 11-én
megérkezett az értesítés Moszkvából, hogy a magyar fegyverszünet aláírása
megtörtént. A kormányzó rádiószózaton óhajtotta azt bejelenteni az ország
népének. Lakatos Géza (a kiugrás elvégzése érdekében kinevezett)
miniszterelnök megtagadta a kormányzói szózat kormányelnöki
ellenjegyzését.
Az ok olvasható Hennyey Gusztáv akkori külügyminiszter irataiban, aki
szerint október 15-én délután a kormány álláspontja: "A kilátástalan
háborút
befejezni, de a német szövetségest semmi szín alatt meg nem támadni˛.
Márpedig ez benne van a moszkvai szerzôdésben. A következményeket a
katonák
világosan látták: egy ellenség helyébe azonnal kettô lép, és mindkét
oldalon
magyarok gyilkolnának magyarokat, az ország órákon belül
kormányozhatatlanná
válik. Az pedig egy végtelenül naiv elképzelés volt, hogy a háborúnak
ebben
a szakaszában a Szovjetunió fegyveres szövetségeseivé válhat Magyarország.
Moszkva részérôl hacsak nem hülyék ez remek alkalom a magyarokat
lefegyverezni, teljesen védtelenné tenni. Ezt meg is tették az átálló
alakulatokkal.
Ami a németeket illeti, pontosan kiszámítható volt, amit tettek. A
katasztrófa azáltal hárult el, hogy a németek azonnal cselekedtek. Lakatos
Gézának volt lélekjelenléte és bátorsága amivel megmentette a
katasztrófa
közvetlen bekövetkeztét , hogy meghamisította Horthy proklamációját.
Kihúzta belôle azt a mondatot, hogy "a németekkel pedig a mai naptól
kezdve Magyarország hadban lévônek tartja magát˛.
******
Roppant könnyű háborús ellenségeink gyôzelme után, az egész világra
borított
propaganda-ernyô védelme alatt megjelölni egy-egy idôpontot 1944.
március
19-ét vagy 1944. október 15-ét, mint a nemzeti helytállás és a hazaárulás
fordulópontját. Népbírász jogászok és aulikus politikusok meg fólió alatt
erjesztett történészek tudnak csak ilyen gyors bukfencet vetni, de
országos
közvélemény, katonaság, közigazgatási hálózat stb., nem tudnak ilyen
varázslatos könnyűséggel átpártolni az addigi ellenséghez. Az, hogy
vasárnap
délelôtt még köt a honvédeskü, és egy ország önmaga iránti hűségnek érezze a
védelmi harcot, alkonyatra bakancsot sem váltva nem lehet felcserélni
szövetségest és ellenséget, és lelövöldözni azokat, akik nem tudják
politikai nyelvre fordítani a hűséget.
******
Felvidéken, a mai Szlovákiában megjelenô Szabad Újság 1992. október 27-i
számában a neves magyar író, Janics Kálmán Kényszerű hűség című
összefoglaló
cikkét közli, aminek alcíme: Csehszlovákia hetvennégy éve és a magyar
kisebbség. Ennek egyik fejezete különösen felkeltette érdeklôdésünket,
ami
a magyarok tömeges kiirtásának tervére utal, amire oroszok, szlovákok és
szerbek készültek az 1944. október 15-i magyar fegyverletétel, illetve
átállás zűrzavarának kihasználásával. (Ezt a cikk megjelenését követôen
idéztük a Magyar Életben.):
A tôrbecsalás praktikái
"Nem lehet célunk az ismert hadiesemények részletezése, ez a szlovák
nemzeti
felkelésre is vonatkozik, de ismertetni kell a magyar vonatkozású válságos
helyzeteket, elsôsorban a kisebbségek eltüntetésére irányuló politikát a
gyôztesek táborában.
Benes igényeit 1943-ra a nyugati szövetségesek elfogadták, de csak a
németek
elleni változatban. A magyar kérdés erôszakos megoldásának elképzelése
Benes
számára 1944 elején elméletileg még megoldatlan volt. Ezért ' 1918
mintájára
' az eseményeket Benes kénytelen volt a befejezett tények alkalmazása
felé
irányítani, ebben Sztálin, Molotov és Tito is tökéletesen egyetértett.
A jeles gárda célja az volt, hogy rövid úton való elintézés formájában
oldja
meg a magyar kisebbség kérdését, a magyar kormányzó hatalom és haderô
összeomlásának pillanatában. Vagyis az új szuper-Trianont készítették elô.
A tervet Rákosi Mátyás is ismerte, ezért nyilatkozott a magyar hadifoglyok
jelenlétében olyan értelemben, hogy Moháccsal súlyosbított Trianon vár ránk.
(Cseres Tibor: Parázna szobrok.)
A simán működô megoldás elôkészítését Sztálin már 1944 elején erôteljesen
támogatta a magyar hadsereg megszervezésének betiltásával a Szovjetunió
területén.
A sikeres megoldás számára kedvezôen alakult 1944 októberének története,
Szlovákiában a felkelés nagy területet birtokolt, támadásba lendült a
duklai
hadtest, ugyanakkor a szomszédok szándékaira vonatkozó kérdésekben
teljesen
tájékozatlan Horthy és tanácsadói október elején megkísérelték a háborúból
való kilépés különös taktikáját. Ha elképzelésük sikerül, alighanem
működésbe lépett volna az az alapelv, amit a moszkvai csehszlovák
rádióadó-állomás már 1944 márciusa óta harsogott: ' Söpörjétek ki a német és
magyar áruló szemetet hazánk területérôl!
A Horthy'Bajcsy-Zsilinszky'Faragó irányzat ugyanúgy belezuhant a teljes
tájékozatlanságba, mint Károlyi Mihály 1918-ban. De a magyar tábornoki kar
többsége, köztük sok német- és náciellenes, ragaszkodott a további
küzdelemhez; ezzel Benes és Sztálin elképzelése a gyors befejezett tények
végrehajtásáról csôdbe jutott. Benes számára már csak a diplomácia maradt:
a kassai kormányprogram elveinek elfogadtatása nemzetközi szinten. Tito
részérôl pedig megindult a dühödt megtorlás magyarok tízezreinek
legyilkolásával, október második felében és novemberben. Az embertelenség
jelenlétét Szlovákiában is láthattuk 1944 novemberében, Csucsomban és
másutt.
A nagy tôrbecsalás praktikáit igazolja a Sztálin akarata szerint betiltott
magyar hadseregszervezés a hadifoglyok között, másodszor, hogy a
Faragó-féle
fegyverszüneti tárgyaláson Molotov elô sem hozta a szlovákiai magyarok
kérdését, harmadszor: a demokratikus kormánnyal folytatott öt hétig tartó
fegyverszüneti tárgyalásokon ' 1944. december 23-tól 1945. január 20-ig '
keményen követelte a magyar kisebbség kitelepítésének felvételét a
fegyverszüneti feltételek közé. Negyedszer, mindent elárul Klement
Gottwald
májusban elindított, és többször ismételt deklarációja a moszkvai rádió
csehszlovák adásában: ' Nincs messze az a pillanat, amikor megkezdôdik
hazánk megtisztítása a német és magyar áruló szeméttôl. (Klement Gottwald:
Deat rokov ' Tíz év, 1950.)
Végül egy döntô életrajzi adat. Szlovákiában élô sógorom fôhadnagyi
rangban
vett részt a szlovák nemzeti felkelésben, 1944 szeptemberében ezt írta
nekünk a galántai járásba, az akkori Magyarországra: ' Meneküljetek arról a
területrôl, mert szörnyű dolgok várnak rátok!
Mindent összegezve, ki kell mondani, hogy mind a magyarországi, mind a
nyugati történészeknek fel kell hagyniuk a közel fél évszázad óta tartó
ködösítéssel, mert nem mindenki náci, aki nem volt hajlandó kockázatos
pillanatokban eldobni fegyverét. 1944 októberében ' megtévesztett magyarok
közreműködésével ' olyan kelepcét szerkesztett a Benes
'Sztálin'Molotov'Tito-gárda, amely, ha működésbe lép, akkor ma nincs
magyar
sem Szlovákiában, sem Bácskában. Ezért szögeztem le már többször, hogy
Magyarország a második világháborút nem vesztette el, hanem
patt-helyzettel
megúszta, mert voltak katonái, akik reménytelen helyzetben is a harcot
választották, és beleláttak a befejezett tények kockázataiba.˛ (Eddig tart
az idézet Janics Kálmán írásaiból.)
******
Érdemes a fent idézetteken elgondolkodva elidôzni. A második világháborús
magyar honvédelmi stratégia nagyon helyesen és kifejezetten is okult az
1918-as eseményekbôl, amikor a szép szavaknak bedôlt liberálisok és egyéb
baloldaliak megszédítették ' nemcsak a háború terheitôl roskadozó
nagyközönséget, de saját magukat is, és nem akarok katonát látni jelszóval
védtelenné és védhetetlenné tették Magyarországot. A második világháborús
magyar részvétel erôsen korlátozott volt, ennek volt köszönhetô, hogy még
volt elég katonai erô az ellenséges elônyomulás feltartóztatására.
Benes is tanult az 1919-es magyar példából, amikor a "befejezett tények
politikáját˛ említi, a cseh népfelkelôkkel létrehozott befejezett tényeket
idézi, errôl akkor frissiben eképpen nyilatkozott: ' Amikor a
békekonferencián megjelenünk, az államunk számára olyan végtelenül fontos
területi kérdés ilyen formán ' ha véglegesen jogilag nem is, de '
ténylegesen már meg van oldva.
Erre mondja ebben a cikkében Janics Kálmán: "Történelmi tévelygés
kizárólag
a békekonferenciát tenni felelôssé és illetékessé a határok
meghatározásának
kérdésében, mert 1919-ben már a gyôztes hatalmaknak sem volt sem akaratuk,
sem erejük harcokat vállalni Közép-Európában. A határokat nem a
békekonferencia és a Trianonban aláírt végsô szerzôdés teremtette meg,
hanem
az 1918 végén a 1919 elején zajlott befejezô tények. Ezek kialakulását
1918
végén csak katonailag lehetett volna befolyásolni, erre azonban a polgári
forradalom hatalmi gépezetének sem ideológiája, sem szervezési elszántsága
nem volt, az 1918-as magyar sajtó nem tájékoztatta a magyar társadalmat a
szomszédos nemzetek terveirôl és igényeirôl: a magyar nyelvterületen, a
háború végsô szakaszában senki sem számított etnikai szétszóródásra, ezért
nem meglepô, ha egyes városok szívélyes udvariassággal fogadták az
elônyomuló megszállókat, a pozsonyi magisztrátus is kezdetben átmeneti
rendfenntartó szerveknek tekintette a cseh és szlovák népfelkelôket.
Pozsonyban a magyar lakosság csak hetek múlva ébredt rá, hogy más állam
polgára lett, tüntetések kezdôdtek a változás ellen, melyeknek az 1919.
február 12-i sortűz vetett véget, nyolc halottal. Benes sikerrel építette ki
Csehszlovákia katonai szövetségi rendszerét, 1920-ban Jugoszláviával
kötött
magyarellenes jellegű szövetséget, majd 1921-ben Románia bekapcsolásával
megalakult a Kisantant, 1935-ben létrejött a segélynyújtási egyezmény a
Szovjetunióval.˛
Tegyük ehhez hozzá, hogy ezek az államok mindaddig természetes
szövetségesek
voltak, lesznek és maradnak, amíg ellenségnek kell(!) tartaniok
Magyarországot, a magyarokat. A kell szó itt arra utal, hogy a
magyarellenességet az a történelmi esemény hozta létre és tartja fenn, ami
milliós nagyságrendű magyar lakosságot utalt ezen népek állami
fennhatósága
alá. Éppen napjainkban érzékelhetjük, hogy gyűlöletükre semmiféle enyhítô
hatást nem gyakorol a magyar kormány és sajtó kínos figyelme arra, hogy ne
sértse a szomszéd népek érzelmeit. Ez szinte erkölcsi elôírás ma
Magyarország számára, és aki ilyen alapon vádolható, az ráadásul megkapja
a fasiszta bélyeget is. Nemcsak odaátról, hanem országon belül is.
Nem elképzelhetetlen tehát, ha 1944 október 15-én elhangzik a kormányzói
szózatban a németek elleni háború bejelentése, a magyar csapatoknál
azonnal kettészakad a cérna. Ezt személyesen tanúsítom, mert még így is, csupán a
fegyverletétel ismeretében is, pattanásig feszült hangulat volt a
városparancsnokság által lezárt laktanyánkban. Az ellenség kezére átadatás
sötét lehetôségén tanakodva egymást is lestük, kiben mi lakozik, mert
elkerülhetetlennek látszott a polgárháború. Arra rágondolni még ma is
borzalom, ha megismétlôdött volna az 1918-as szétbomlás, Magyarországot
akár
fel is oszthatták volna, beteljesítve a nagyszláv álmokat. Nyugat ismét
áldását adta volna a befejezett tényekre. Hiszen azóta már fasiszta nép is
lettünk keletrôl-nyugatról. A történelemkönyvekben két szó emlékezne az
esetre:
Finis Hungaria!
