Amugy a topic témájához kapcsolodva.

Nem értem az egész problémát, mármint az ovi részéröl. Aki kicsi gyermekek nevelésére adja a fejét az tudja, hogy a 3 éves még olyan kicsi és az otthon nekik még annyira de annyira sokat jelent. Másként kötödnek a mamihoz, másként tudnak elszakadni leválni. Van olyan is köztük, aki alig féléve még esténként szopot. Nem lehet tölük elvárni azt, hogy ne éljék meg veszteségként a mamanélküliséget, ha ez nekik fáj. Másként válnak le az egykék, másként azok akiknek kistestvérük otthon marad és másként azok, akiknek otthon csak nagyobb tesoik vannak...Szerintem természetes, hogy vannak gyerekek, akik hirtelen bezárodnak az oviba, ami tul nagy, tul hangos és tul zsufolt, s ez nem baj, ez oldodni fog. Sajnos sok szülö nem teheti meg, hogy késöbb menjen oviba a kicsi, pedig talán az tenne neki a legjobbat...mert attól, hogy ö egy olyan egyéniség, aki jobban ragaszkodik a biztonságos, meleg, szeretö kis zugához, még nem lekibeteg, még nem problémás, csak más, csak ö is éppen ugy egy önnálló személyiség, mint a kis vagányok, akik boldogan mennek, mert ott aztán van moka és kacagás. Az ovonéni azért tanult , hogy felismerje a gyermek szeméályiség tipusát és ahhoz alkalmazkodva vonja be öt valamiként a közbe, s ez magába foglalhatja azt is, hogy bölcsen hagyja egy kicsit visszavonultan, csendben szemlélödni. Különben is vannak gyerekek, akik eleinte csak figyelnek és csak ott és csak abba kapcsolodnak be, ahol biztosak magukban. Akkor rajzolnak ott, ha tudják, hogy sikerülni is fog, akkor játszanak közösen, ha tudják, hogy teljes értékü szereplöi lesznek a játéknak...S ha ne adj isten egy 3-4 éves gyermek nem akar oviba menni, mert nem érzi a biztonságot, a feltételnélküli elfogadást, szeretetet, akkor nem a gyerekben van a hiba...nem lelöködni kell rolunk a gyermeknek, hanem leválni szépen lassan ovatosan...