Elégia  

Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhő,
mely holnapom sötét egére feljő.

        De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
        Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
        tudom, a gyászban jő még tűzveres
        öröm, a gazdag csók is fölkeres,
        vidít összhangok zengő mesebokra,
        könny is bugyog még gyűrött verslapokra,

s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsumosolyát rám.