Ezek a parancsirányítású légvédelmi rakéta komplexumok alapvető rávezetési módjai. A "K" módszerre (jelentése konstans) már nem emlékszem. A HP módszer valahogy úgy nézett ki, hogy a rávezető állomás, a rakéta és a cél a repülés, illetve a rávezetés teljes szakaszán egy vonalra esett. A ET rávezetési mód valahogy úgy nézett ki, hogy kihasználták a légvédelmi tüzérség kezdetektől meglévő tüzelési (előretartásos) módját, és némi módosítással képeztek egy előretartási szöget, majd azt folyamatosan a repülés teljes ideje alatt alkalmazták. Ezeket a rávezetési módokat a lőszabályzat előírásainak szigorú betartásával a rávezető tiszt kapcsolta, ettől eltérni nem lehetett. A rávezetési módok előírásai szerint aztán a parancs kidolgozó berendezés (SZVK) kidolgozta azt, amit ki kellett, és ment minden a maga útján. Ha az eszköz jól volt beszabályozva, a rakéta teljesítette azt a maximális mellérepülést, amit a harcirész hatósugara még megengedett. A Dvina és a Volhov rakéták harcirészének hatósugara 60 méter volt, és ezen belül nagy valószínűséggel eredményesen "szólította" meg a repülőgépet, hogy "kolléga, lefelé!". A lőtéren néhány ezer rakétát elindítottak a fennállása alatt, de rendkívül kevés volt az a rakéta, ami közvetlenül talált is. Az átlagos mellérepülés emlékezetem szerint 20 méter körül volt. Akárhány lövészeten voltam kint, minden alkalommal ott volt az orosz az UV kabinban, és a kis műszerét (akkora volt, mint egy stúdiómagnó) telepítve pontosan mérni tudta a mellérepülést. Sikertelen lövészet előfordulhatott a harci munka hibájából is, és a rakéta hibájából is és akkor legalább a mellérepülés alapján tudtak valahogy értékelni. Szerencsére sose volt rá szükség, mert minden alkalommal sikerült az eredményt összehozni, de az orosz mindig közölte az eredményt. Emlékeim szerint a miénk 6 méternél sose volt jobb.

Többet most nem írok erről, mert piszkosul régen volt, amikor nekem ezzel utoljára foglalkoznom kellett, és hát a memória szelektál.

H<1; H>13. 13 és nem kilenc.

Abból kell kiindulni, hogy az eredeti Dvina komplexumok megsemmisítési zónájának alsó határa 2000 méter, a felső határa 25 000 méter körül volt. A hatvanas évek közepén, az első komoly átalakításakor az orosz szakállomány építette be ezt a módosítást, amivel lehetővé vált a kismagasságú célok megsemmisítése 500 méterig, a nagymagasságú céloké pedig 35 000 méterig. Érdekes, hogy innentől kezdve teremtették meg a földre való lövés lehetőségét. Nekem annak idején azt magyarázták, hogy ez a rakéta zömmel csak fedetlen élőerő ellen lehet egy kicsit hatékony, mert a bármilyen módon fedett, vagy páncélozott célok ellen a harci rész repeszhatása nem elegendő. Persze azt azért tudni kell, hogy ezt a rakétát csak oda lehetett irányítani, amit az indikátorokon is láttunk. Ám az élőerő, hacsak nem lebegett valahol, a talajon tartózkodott. És a Dvinának még nem volt semmi olyan lehetősége, hogy az állócélok ellen tudott volna valamit csinálni. Ezt csak a Nyeváknál és a Volhovoknál csinálták meg, az volt a neve, hogy SZDC. Ezen eszköz híján aztán a földre történő lövészetről annyit kellett tudni, hogy kicsi volt a valószínűsége a találatnak. Persze egy légvédelmi rakétát nem is arra találtak ki.