1944 májusában láttam utoljára.

... az volt a megdöbbentő, hogy ezekben a halálfélelemmel és megaláztatással telt napokban írt versein semmi zaklatottság nem érződött: éppen az emelkedett nyugalom adja különös szépségüket. Ezt meg is mondtam neki, de elhárította dicséretemet. Borzasztó volna, felelte, ha ezek lennének utolsó versei -  nem elég nagyok ahhoz. Akármilyen hihetetlennek hangzott, neki elhittem, hogy akkor is, amikor mindnyájunkat a menekülés, elbújás kétségbeesett lehetőségei, a rádiók hírei s a frontok helyzete érdekelt elsősorban, és ha verset írtunk, csak lázasan hevenyészve - Radnóti megelegédett a végkifejlet bizonyosságával, s legfőbb gondja művének sorsa és tökéletesítése maradt. "Míves" költő volt, abban az értelemben, hogy a mű tökéletességét tartotta az élet legfőbb értékének, habár  - ezt talán fölösleges is hangsúlyozni - távol állt attól a művészettől, melynek célja pusztán a gyönyörködtetés vagy éppen az öncélú csillogás. S hogy ez nemcsak vélekedés volt benne, hanem életének végső mozgatója - ez talán megmagyaráz valamit az irodalomtörténetnek abból a csodájából, amit utolsó versei jelentenek.

A világirodalomban legendaszerű teljesítmény ez az utolsó tíz vers, s nehéz és értelmetlen vállalkozás volna, ha e teljesítményben a téma és helyzet páratlan voltát el akarnók választani a művészi eredménytől. Holott e versek önmagukban véve is a költészetnek azokhoz a ritka remekműveihez tartoznak, melyek a művészi tökéletességet az erkölcsi tökéletességgel párosítják.

Vass Istán (1951)