Hogy szavamat ne felejtsem, itt egy-két idézet a témával kapcsolatban:

 

„Országosan (a románság lélekszámát) a XV. század végén 150-200 ezer közöttinek mondják a kutatók. A mintegy 450-480 ezernyi erdélyi népességből pedig 24%, vagyis mintegy 110-120 ezer lélek lehetett a román. A nem-erdélyi országrészeken ezek szerint mintegy 40-80 ezer között mozoghatott a számuk, akik főként Máramaros és Bihar megye s a közéjük eső területek egyes részeit szállhatták meg. A XVIII. század elején azután a 860 ezerre nőtt erdélyi népességnek már mintegy 30-40%-át becsülik románnak, vagyis számszerűen mintegy 300-350 ezren lehettek. Másként szólva 200 év leforgása alatt a lélekszámuk itt közel háromszorosára emelkedett, miközben Erdély egész népessége csupán mintegy 90%-al nőtt. (…) Hasonlóan magas növekedés konstatálható az Erdélyen kívüli, Máramarostól Krassó megyéig húzódó térségekben is. A románság itt a Mohács előtti mintegy 40-80 ezer helyett a korszak (XVII. század- p.t.) vége táján legalább 150-200 ezer lelket számlálhatott. (…) A XV. századvégi 150-200 ezerre becsült románság együttes magyarországi lélekszáma a korszak vége táján mintegy 500-600 ezerre nőtt, a teljes gyarapodás tehát 350-400 ezer fő lehetett. (…) „

 

„Az erdélyi fejedelemség népessége a József-kori népszámlálások idején 1,57 millió volt. (…) Számítások szerint 1787-ben a románok lélekszáma 800 ezer körül járt, részarányuk tehát az egész népességen belül mintegy 50%-ot tett ki. (…) A XIX. század első felében, 1832-ben – az erdélyi egyházak felmérési adatai szerint – a számuk már 1,05 millióra, majd 1850-re 1,22 millióra, vagyis részarányuk előbb 56,5, majd 59,5%-ra emelkedett. (…) A bevándorolt románok száma másfél évszázad (1700-1850) alatt - csak Erdélyben - mintegy 250-300 ezer körül mozoghatott. (…)”

 

„A szóban forgó korszakban a magyarok tömegesen hagyták el Erdélyt s kültüztek át a török hódoltság alól felszabadult országrészekre. Jakó Zsigmond és Ember Győző kutatásaiból tudjuk, hogy pl. Kraszna megyéből 1724-ben 900, Kővár-vidékről 1730-31-ben 898 család, Közép-Szolnokból pedig 1723-1731 között mintegy 8000 fő vándorolt ki Magyarországra. (…) Ahogy írták: egyszerre falvak „ bujdostanak el…s szöknek annyira, hogy kivált a széleken sok faluk többire pusztán maradnak.” (…) Így románosodhattak el a XVIII. Században például olyan nevű mezőségi falvak, mint Magyarpeterd, Magyarszilvás, Magyarmacskás, Magyarpete, Magyarnádasd. Fordított példák nincsenek. Joggal írta összegző írásában a korszak kiváló ismerője, Trócsányi Zsolt: Erdély mostohább földjeiről s a súlyosabb terhek alól „feltehetően százezres nagyságrendű jpbbágy – és zsellértömeg indult az ígéret földjére”.”

 

In: Für Lajos: Magyar sors a Kárpát medencében. Népesedésünk évszázadai 896-2000. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001

 

 

Erősen összefüggenek mindezzel az alábbiak:

„ Ez a jövevény és idegen nép annyira elszaporodott, úgyannyira elárasztotta szinte egész Erdélyt, hogy úgy látszik, három bevett nemzete közül kettőt, ha nem is múl felül, de már felér vele. Csodálatos ennek a népnek a szaporasága: látjuk ugyanis, hogy számos falu, melyet 50 évvel ezelőtt részben oláhok, részben magyarok vagy szászok vegyesen laktak, ma pedig kihalva a régi lakosok, minden helyüket az idegen oláhok termékeny sarjadéka tart megszállva. Azonkívül számos falu található, amelynek csak templomai és az őket körülvevő falak árulják el, hogy valamikor magyarok és szászok birtokában voltak: mai lakosaik valamennyien oláhok, akiknek ha idejében gátat nem vetnek, még inkább pedig ha zablájukat megeresztik és erejük megnövekedik, félő, hogy az idegenek ekkora sokaságából és annak féktelenségéből és eltűrésével (…) az egész erdélyi népre pusztulás és végromlás tör elő.”

 

A magyar nemesség memoranduma az uralkodónőhöz, 1744-ből

 

 

A korszak összegzésére pedig:

„A mai kor magyarjainak ősei (…) a XVIII. század elején, a béke beköszöntével örvény szélén állottak, mely épp elnyelte múltjukat. Ez az ide-oda tologatott, erre-arra vándorló népesség Európában szinte példátlanul próbálta meg elfoglalni saját hazáját, melynek védelmében fogyott meg annyira, s a régi helyi tradíciókból kiválva, az új helyzet követelményei szerint próbált meg átalakulni.”

 

Szekfű Gyula: Magyar történet