1. Mint azt már előttem többen jelezték: a Dieppe-i partraszállás kb. ötezer katonával végrehajtott felderítő akció volt, mint ilyen, érdemben - akármilyen végkifejlettel - sem befolyásolta a háború kimenetelét. Ugyanez a normandiai - már az első napon hússzoros erővel végrehajtott - partraszállásról már nem mondható el. 2. Az antifasizmussal mint a koalíció hajtóerejével kapcsolatban már kifejtettem véleményemet. Ha azzal vitatkozni kívánsz, megteheted, de amíg érveket nem hallok, addig maradok annál, hogy a) az antifasizmus nem pozitív (értsd: nem tartalommal rendelkező) eszme b) és nem is volt különösebb szerepe az angolszász hatalmak és a Szovjetunió katonai szövetségének kialakulásában, továbbá - teszem most hozzá - fennmaradásában sem. Hogy megválaszoljam a szövetségesek különbékekötésre vonatkozó okait firtató kérdésedet: I. Normandia kudarca esetén is Németország 1940-hez vagy 41-hez képest erősen meggyengült állapotban lett volna. Ilyen módon a németek legyőzése már nem tűnt volna annyira sürgetőnek és fontosnak, legalábbis nem akkor, ha ahhoz újabb - az addigiakat is jócskán felülmúló - katonai erők bevetése és további, az eredetileg tervezetthez képest is rendkívül súlyos áldozatok vállalása válik szükségessé. II. Normandia kudarca esetén a háború (értsd: a légi- és a korlátozott katonai célokkal és lehetőségekkel folytatott itáliai háború) folytatása óhatatlanul is csak Európa orosz kézre juttatásához nyújtott segítségként lett volna értelmezhető. Ez pedig sem Angliának, sem pedig az Egyesült Államoknak nem lett volna érdeke. Amiért mégis lehetségesnek tartom a háború folytatódását: - Demokratikus államok általában - különösen megtámadtatásuk esetén - háborúban nehezen kötnek békét, mivel a közvélemény háborús érzelmeinek lecsillapítása azok felkorbácsolását követően igen nehéznek szokott bizonyulni. - Hitler kiszámíthatatlanságával szemben Sztálin kiszámíthatósága még ebben az esetben is - talán - elfogadhatóbb lett volna.