Tudod mi jut erről eszembe?

 

2 dolog:

 

volt egy régi barátnőm, olyan 19-20 éves korom körül jöttünk össze.Ugyanilyen sehallselát dömötörné volt, időről időre mindíg felhívott, hogy mivan vele, mikor amúgy sem volt nagy szám a kapcsolatunk, egyáltalán nem találta a helyét benne, de másban sem.

Aztán rá 1-1,5 évre beszéltünk, Füreden voltak az aktuális barátjával, mi meg Alsóörsön, beültünk a kocsiba, átmentünk a vitorlásklubba. Vicces volt, a gyerek egy kis semmilyen, szürke egér volt, komolyan mondom, ennek ellenére valahogy mégis szimpatikus. Lehet ogy csak részvét volt, a fene tudja. Aztán vhogy elkezdett a csaj hülyeségeket beszélni, parádézni, tette az agyát és közben felborított egy üveg bort, ami végigfolyt a fedélzet ülésen, felállt és nézte, aztán a barátja nekiállt felsikálni.Semmi bocs, semmi "köszi" beszélt tovább, egymásra néztük a haverommal és elköszöntünk, szevasztok. Csak néztek,nem értették, mi meg hazáig röhögtünk, meg csodálkoztunk, hogy egy ilyen hülye perszóna, meg egy ilyen rendes-de szolgalelkű- gyerek így egymásra találtak.Hozzáteszem, rá 2 hónapra a srác ezerrel megpattant.

Rá 2 évre láttam a Zöld Pardonban, akkoriban koncerteztünk a zenekarral, gyakran ott végeztünk, ott pihentük.Elkezdett lejárni, meg kapart, egyszer elment szódával, de utána még kevésbé vonzott. Az igazság az, hogy annak idején és ez a második, ami szerintem a lényeg:

 

Ez a csaj pont annyira semilyen volt, mint amilyennek érezte magát, de rádöbbent, hogy a női mivolta mekkora lehetőség, eszköz. És szépen kihasználta másokkal szemben. Amikor mi szétmentünk valóban nem sok-pár hét, hónap után- akkor én is szétestem picit, suli mellé jártam , ilyesmi.Nem írnám le olxyan részletesen és őszintén mint te.De vmiért apámtól akkoriban megkaptam Steinbecktől az Édentől keletre című könyvet.Vmi búfelejtőnek, elterelőként elkezdtem olvasni és láss csodát, tökéletes választ kaptam a kérdéseimre.Még azokra is, amikre nem pont az a válasz mint a könyvben, de tökéletesen értettem az okát.És egy perc alatt helyreállt bennem a béke.Utána tudtam kívülről nézni a dolgokat.

Amikor pár év múlva (Zöld Pardon) megint találkoztunk, már tudtam kintről nézni a dolgot , láttam rajta hogy mit miért csinál, amikor úgy látszott hogy bejön neki, rajtakaptam amint önelégült mosolyt jelent meg az arcán. Aztán nem foglalkoztam vele. Időnként rámcsörgött és elkezdett lelkizni én meg pont azokat a dolgokat említettem neki-mondván, bocs engem már rég nem fog meg sem a külsőd, sem a jellemed,sem ahogy az emberekkel bánsz, a szex meg végképp kiábrándító, mert nulla amit általában szenvedély címen nem művelsz- amikre épült a sikeressége. Akkor totál lepadlózott, lelépett, leszokott a "barátságunkról". :-)

 

Azóta sem hiányzik.

 

A könyvben pont akkor szembesül magával Caty, a már 40 éven felüli madam, aki a főhős hajdani felesége és gyermekei anyja, amikor lehordja a főhőst azért, amiért "ilyen szánalmas" és kihasználható a jósága folytán. Ő meg csak annyit válaszol, hogy lehet, tudja mágáról, de ő azáltal válik ilyenné hogy tud szeretni, nem úgy mint az az ember, aki abból él, hogy másokat kihasznál és az ő kiszolgáltatottságukból nyeri a boldogságát, miközben őt pont emiatt senki sem szereti. Mert nem szeret senkit sem. Főként magát nem.

 

Egy jazz nagybőgős barátom mondta annak idején:

 

Aki nem ismer semmit, az nem is szeret semmit.

 

Nekem ebben elég sok minden van.