na, mielőtt eluralkodna a Prince Fan Club-hangulat, idemásolok egy cikket. sajnos, nem emlékszem, honnan van (valami jazzmagazin onlájn, vagy jazzportál - Bálint biztos tudja, nekem jazzwise cím alá volt lementve). mire lefordítottam, rájöttem, hogy nem is olyan nagyon érdekes, de így is sok mindenre rímel, ami mostanában itten leíródott.

(mivel az utóbbi pár évben nem találkoztam azon kollegák nevével itt a topikon, akik sérelmezték a Zappa-interjúk véghetetlen sorát, ezért bátorkodom az egészet idemásolni.)

*

<i><b>Tíz évvel ezelőtt, 1993. december 4-én a gitáros-zeneszerző-látnok Frank Zappa végleg lelépett a színről, maga mögött hagyva úttörő zenei munkásságát és nyíltan kimondott véleményét, ami közvetve rock- és jazz-zenészek generációt befolyásolta, és jócskán felzaklatta az idősebb generációt és egyes politikai vezetőket. A következőkben Stuart Nicholson újraértékeli Zappa jazz-szempontból érdekes munkáit, és áttekinti, milyen befolyással bírt az improvizált zenékre.</b>

Mi sem egyszerűbb, mint azt gondolni, hogy Frank Zappa gyűlölte a jazzt. Ha idézetekért is jodíjat lehetne szedni, bizonyára gazdag ember lett volna hajdan szellemes, de mára már meglehetőst elcsépelt aranyköpésének hála: "a jazz nem halott, csak van egy kis szaga". Ugyanakkor trágár humora, nyílt politikai bírálatai, vaskos szatírái, beszólásai, leszólásai és bennfentes humora mellett a jazz iránt mindig is egyfajta tiszteletet tanúsított. Igaz viszont az is, hogy már a kezdet kezdetén felismerte, a rockzene közönsége a jazzt kifejezetten cikinek tarja, és ez komoly gátja lehet a vásárlókedvnek. Ahogyan egyszer tréfásan megjegyezte, "a jazz a munkanélküliek zenéje".

Magát következetesen a rockzene táborába számította, bármilyen határt is feszegetett zenéjével, legyen az blues, jazz vagy klasszikus zene. A kategóriák felállítása igazából nem más, mint utólagos osztályozás a piac felosztása céljából, amit a zeneipar végez, hogy az eladási folyamatot kézben tarthassa, és elérje a potenciális célközönséget. Zappa tudta, hogy a zene műfaját nem a zene stílusa határozza meg, hanem az, hogy a közönség mit akar hallani benne. "Hülyeség azt gondolni", mondta egyszer, "minden alkalommal, mikor valaki improvizál [a zenémben], hogy akkor az már jazz."

Jól tudta, hogy a zenebiznisz legalább annyira a közönség várakozásainak irányítását jelenti, mint az albumok eladását. Úgyhogy érdemes a rockrajongókban nem jazzes asszociációkat kelteni, mikor rögtönzött zenét hallanak, így ugyanis többen fognak rákapni a zenére - arra a zenére, ahol zenei kalandok hatalmas tárháza nyílik a "rock" címke jótékony védőhálója alatt.

Természetesen Zappa zenéjének elég nagy része tartalmaz rögtönzéseket, de ezek távolról sem jazz-improvizációk. Noha zenéje meglepően gazdag a nyitott jazz-rajongók számára is, akár jazz-improvizációnak tartjuk, akár nem. Zappa egy interjúban elmondta, hogy még amikor paródiákat készít, akkor is úgy dolgozza ki a harmóniákat és a dallamot, ahogy azt hosszú távon is időtállónak tartja. Így aztán legokosabb dalainak egyike, az "Amerika Drinks And Goes Home" egyszerre fejezi ki a tiltakozását, és a jazz banálissá tételét. "Ugyanarra a tudat alatti formulára épül, amit a Tin Pan Alley erdőspéterei is használtak: tonika-domináns-szubdomináns modulációk a végtelenségig", nyilatkozta. Az Absolutely Free című lemezen jelentette meg, mint a bárzenék szerelmes dalainak pénztárgépcsörgős, civakodós, részegen duhajkodós paródiáját. Ugyanakkor midőn a zongorista Alan Broadbent 1974-ben feldolgozta a Woody Herman zenekarnak a Grammy-győztes Thundering Herd lemezre, mely változatban Frank Tiberi játszott fagotton, érzelmes, emlékezetes ballada lett belőle.

A jazz néha egészen finoman szivárgott be Zappa zenéjébe. A "Twenty Small Cigar"-t többen is egy jazz-remekműnek tartják, noha első hivatalos felvételén csemballón szólal meg a Chunga's Revenge-en (míg egy még korábbi változatát Bunk Gardner fuvolán játssza, még a 60-as évek végén, "Interlude" címmel). És lehet, hogy az "Overnight Sensation" különös és provokatív, ugyanakkor komplex hangszerelésű, jazzes szólókkal és kísérettel tarkított szöveges és zenei szintézise Zappa vibráló ötletzuhatagának.

Zappa útja a jazzhez a blueson, első nagy szerelmén át vezetett. Már az első albumán világossá tette, milyen jazzt szeret: a Freak Out!, a rockzene első dupla albuma, mely egyben az első koncept-albumok egyike is, és amely bevallottan hatást gyakorolt a Beatles Bors Őrmesterére is, a belső borítóján egy hosszú listát tartalmaz. Az őt befolyásoló alkotók közt sorolja fel Clarence "Gatemouth" Brownt, Cecil Taylort, Roland Kirket, Charles Mingust, Eric Dolphyt és Bill Evanst.</i>