Hellasz!

 

Én élőben átvészeltem az egészet, kilenc éves voltam akkoriban. Marosvásárhelyen pont a főkaszárnyával szemben laktunk,egy igen kultúrált hely volt, szép fasor mellett.

 

A kaszárnya meglehetősen nagy volt,első emlékeim között mindenekelőtt  le- és felszálló helikoptereket, majd hatalmas orosz tankokat találok. Nagy szenzáció volt egy kölyök számára, gondolhatjátok - marhára élveztem, utánoztam őket játékautókkal.

 

Aztán jött a tévé, 24/7 élőben szétlőtt, fakó hullákról, üszkös, golyónyomoktól roncsolt tömbházakról, horrorisztikus vértócsákról, a végsőkig felizgult, dadogó emberekről, akik élőben cselekedtek a tévében,mely nem is stúdióra, hanem inkább egy ad-hoc tanácskozóteremre, itélőszékre emlékeztetett.

 

Addig a tévé max belföldi focimeccset és román néptáncot közvetített - életembe akkor láttam először hullát és vért a tévében. Drámai volt.

 

Emlékszem, egyszer behoztak a stúdióba egy állítólagos szekust, a feje be volt verve, patakzott belőle a vér. Csak megmutatták a fószert a kameráknak, majd megveregették a fejét, "elintézünk téged, ne félj" bíztatással.

 

Leírhatatlan érzés volt az egész - egy hermetikus világban felnőtt gyerek számára a valósággal történő eme nyers konfrontáció.

 

Apám naponta kiment a városba - anyám csendben imádkozott, nehogy lelőjék.