Még valami: hogy miért dohogok folyton? Pl. azért, mert apró dolgokon fölöslegesen felbosszantom magam. Mert túl komolyan veszem őket. De talán éppen e tulajdonságomnál fogva tudok a magam behatárolt jelentőségű területén valamennyire eredményes lenni. E tulajdonságomnak nyilván idegrendszeri okai lehetnek. De nem járnék jól akkor sem, ha pszichiáterhez fordulnék, mert az rögtön fölírna valami antidepresszánst, én meg azon zsörtölődnék, hogy nincs depresso, depressare ige, amelyből a depressans képezhető lenne (csak deprimo, depressus), és hiába tudom én jól, hogy ezt a szót nem a latinból, hanem az angolból vettük át, és így nem hibás, mert az orvosi nyelv elangolosodása (és az orvosok latintudásának csökkenése: ezt azért most már nagyon jó lenne, ha senki sem próbálná cáfolni) még külön bosszant :-)) De azért nem annyira, mert mégiscsak eredményesebben gyógyítanak ma, mint 100 évvel ezelőtt, ezt aztán igazán nem lehet tagadni, sőt ez egy jókora understatement.