részlet az Ikrek hava novellából:

Anya bejön a konyhából, ránéz apára, leveti a kötényét, és elkezdi az esti rakodást. Az ágyazásnál segítenem kell. Összehajtogatom a porszagú csipkés takarót, szétosztom anyával a hűvös ágyneműt. A szoba képe megváltozik. Ági körülöttem botorkál, de rám se néz. Mutatja, hogy haragszik, s várja a békítést. Hang nélkül térünk aludni. Nem dobáljuk a kispárnát sem, az esti mosdásnál sem fröcskölünk.
Fekszem a homályban, egy utcai lámba kicsit bevilágít. A dívány rojtjait babrálom, mint mindig elalvás előtt. Nem nézek az ablak felé, a függönyök miatt. Már nem félek, de mégsem nézek arra.
....
Alszol? - hallom most Ági hangját, és rögtön utána meleg lehelet ér, nedveset érzek a fülem mögött. Ági csókját.
- Gyere játszani! - súgja, s én felülök. Kis kék ingében áll a dívány mellett, feje aránytalanul nagy a homályban, nem látom a szemét, de érzem, hogy kérlelve mosolyog.
- Mit játsszunk? - hajolok felé.
- Amit akarsz - lélegzi engedékenyen.
A szoba közepére, az asztal mellé esik a legtöbb fény. Leülünk egymással szemben a földre, és elkezdjük kirakni a délután szedett kavicsokat. Az egyik sort Ági rakja, a másikat én. Előveszem féltve őrzött gombjaimat is.
- Minden ötödik legyen egy gomb - suttogom, s Ági elégedetten pityeg.
- Négy kavics, egy gomb - boldogan számol, hozzányúlhat a gombokhoz, nagy megtiszteltetést érez. A sorok nyúlnak, csúszunk a padlón. Ági mögött egy szék áll, támlájára akasztva apa kabátja lóg. Hátrább ül egy kicsit, meglöki a széket, a szék felborul. A zuhanásra ijedten reccsen a másik szobában az ágy, s az ágy fölött kigyúl a lámpa.
- Ő borította fel! - sikolt Ági rémülten, nem néz rám, csak felém mutat. Megsemmisülten állunk a szivárgó fényben, szemem előtt nagy és egyre nagyobbodó fehér karikák forognak. anya is egyre növekszik, fekete szeme szúr. Kitölti az ajtó világos négyszögét, nehéz, fehét ingében olyan, mint egy haragos szobor.
- Te a fásládára mégy - nyugtatja rajtam kicsit a tekintetét anya -, te pedig lefekszel, egy szisszenést se halljak! Holnap számolunk! - Ági nem mozdul, szemébe nagy gyöngyök gyűlnek lassan.
Hónom alá veszem a paplant és a párnát, s kimegyek a konyhába. Ez a legsúlyosabb nyári büntetés. A nagy, kemény fásládán aludni az ételszagú konyhában, ahol folyton és félelmetesen szortyog a vízvezeték, és svábbogarak is vannak. Ritkán fordul elő, és reggelre mindig benn a díványon ébredek, apa vagy anya bevisz, mikor elalszom. De mégis rémes.
Felmászok a ládára, magam köré tekerem a paplant, és a falnak fordulok. Egy foltot félve megérintek, nem szalad-e el. Inkább ijedt vagyok, mint dühös.
- Mars lefeküdni! - kiált odabent anya.
- Nem! - hangzik Ági sírásba fulladó tiltakozása. Az ajtó nyílik, s én a hátamra fordulok. Ági totyog ki mezítláb, fölfelé tartott fejjel a félig nyitott ajtón, párnáját és paplanát maga után húzza a földön. Hüppögve mászik fel mellém a ládára, apró nyögéssel feje alá gyűri a párnát, kis nedves orrát az oldalamhoz nyomja. Érzem a teste melegét.
Bent leoltják a villanyt.
- Összetartanak a gazok - hallom félálomban a meghatott hangot.
- Össze - vélem hallani nagy sokára a halk feleletet is, de lehet, hogy ezt már csak álmodom.