Tompa Mihály
LEVÉL PETŐFIHEZ.
Bártfáról 1844.
Ismeretlen, hanem mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát!
Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit,
Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.
Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!
Jól beszél ez a poéta! - gondolám;
S életemben bár egyszer sem láttalak!
Megengedj, de cimborámnak szántalak!
A pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;
Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:
Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.
Homlokomra barna felleg gyakran ül,
- S Isten látja, mennyi kín e szív körül; -
Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl,
S a borúlat villámozva elvonúl.
Ajakimnál a pohár ha kiürűl,
- S piros lelke a pokolra lemerűl:
Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad,
Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.
És beszélek: Mi az ember? Egy pohár,
Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár,
Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...?
A bor elfogy, a pohárnak vége ez...
Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve,
Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve;
Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek!
Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!
Asztalnál űl a vén korhely, a halál:
S a törésben hejh be nagy kedvet talál!
Bort fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet,
Nem találtok poharat, csak cserepet!
És barátim ebbe már nem gátlanak,
Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak;
Azt is kérdik: hogy mikor lesz már eszem?
Nem sokára! biztatom, bár nem hiszem.
S kötődnek: hogy becsüljem meg már magam,
Mert biz egyszer mind kiázik a fogam;
Adjatok bort, bizton ázhatik fele,
Úgyis szűken van, mit rágni kell vele!
Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el,
Szívesen lát a barátság, a kehely!
Jere hozzám »sárga pitykés közlegény«,
Isten-engem! fővezérré teszlek én!
Ott fog állni a kulacs, mint barna vár,
És körűle annyi ágyú a pohár;
S az erősség megvitatván általunk:
Dőlt falánál bátor szívvel meghalunk!
Tokaj bércén ütjük egyszer fel tanyánk,
Hol oly jól kitesz magáért ősanyánk;
Ott iszunk még, ott! s csinálunk annyi jót:
A bor ellen tartunk prédikációt.
Majd kettecskén felpipázva, életünk
Tarka-barka perciről beszélgetünk;
Egyet iszunk a multakra szótlanul,
Hejh, arra az ittas kijózanul!
Messze mentem, - észre még csak most veszem,
Víz felett is csak boron jár az eszem,
Mert bor itten, jó fiú, ha volna sincs;
Torkomon hajh, párosával a bilincs!
S a vizivás hejh be kínosan megyen!
Fél pohárka, még az is csak foghegyen,
Savanyú bár, de mégis csak víz biz ez,
Az embernek semmi kedvet nem szerez!
Halld csak: tegnap a vidéket jártam el,
Bérctetőkre nagy kínok közt mászva fel:
Hogy ha nem hoz derűt a szőlő leve:
Viditson fel legalább a levele!
Végre látok, sok járás-kelés után,
Zöld növényt a halom lejtős oldalán,
Nagy örömmel én is hozzá sietek...
Hát komló volt, hogy a ragya üsse meg!
Víz-világ ez, nincs szüretje, nincs bora,
Gyáva szívként zúg a fenyves tábora
A legelső lágy szellőcske fúvatán;
Bort teremtve, ez is bátrabb volna tán.
Hej, ha egyszer visszavisz jó angyalom,
A mulasztást, ne félj, beh kipótolom!
Addig is szánj, vizgyülölő jó barát,
S üríts értem, nyavalyásért, egy pohárt!
Petőfi Sándor
TOMPA MIHÁLYHOZ
Hát, fiú, olvastam azt a verset,
Amelyet te énhozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)
De legjobban az gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém, te is szereted.
Ej be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek összevissza?
Látszik: deák vagy és kálomista,
Aki a vizet nagy kínnal issza.
Ember a lelked is, atyámfia!
Imádkozzunk a bor istenéhez,
S hagyjuk a világot papolnia,
Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.
Haszontalan világ ez a mai;
Egyáltaljában nem tetszik nékem.
Jőjünk csak mi össze!... fenn az égben
Örömkönnyeket sír Csokonai.
Egyébiránt ne gondold, barátom,
Hogy én valami vad fickó vagyok,
Mihelyst a bor szinét meglátom;
Nem én! csak úgy csendesen vígadok.
S ha bizalmas ember van mellettem,
Mosolyogva a bús múlt időket
Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,
Mint majd egyszer elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,
Hogy huszonkét éves ember ennyi
Bajon magát keresztültörhette,
S nem birta őt a baj sírba tenni.
Az igaz, most jobb az állapotom,
Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;
Hanem ugy csak állok, hogy ha véled
Találkoznám, megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer hozzánk?
Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!
Messze vagy, de én baka koromban
Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!
Pest, 1844. szeptember 4-8.-a között
|
