*

ÁRGUS Irodalmi Folyóirat, Székesfehérvár 1999/6
http://www.argus.hu/index.html


Tőkés László beszámolója 1989-ről (1)


December 15-én 7-8 óra között szaladt Kabai József, hogy tiszteletes úr, az utcán emberek vannak. Hát mintha főbe ütöttek volna, úgy meglepődtem, és ez már az isteni gondviselés számlájára írható, én nem azzal a szándékkal hirdettem vasárnap igét, hogy itt 15-én kilakoltatás lesz, csődüljenek ide az emberek, vagy ellenálljanak. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Én a passzív rezisztencia nemes szellemében azt mondtam: Kedves testvéreim, 15-én pénteken minden bizonnyal végrehajtják a kilakoltatást, akit érdekel, jöjjön el, legyen néma szemtanúja annak, hogy ez a törvénytelenség ebben az országban megtörténhet.

Tehát eszem ágában sem volt forradalmat provokálni vagy ellenállást, nem is vihetett rá a lélek engem, mert nem kockáztathattam. Az volt a legfőbb dilemmám ezekben a napokban, van-e jogom az emberek biztonságát kockáztatni, hogy meddig mehet el az ember? Ez a fordulat teljesen váratlan volt számomra, kidugtam a fejem az ablakon a téli hajnali ködben és megrökönyödve láttam, hogy két tucatnyi ember van már az utcán kisebb-nagyobb csoportokban szétszóródva a saroktól.

Amikor megláttak, akkor mind odacsődültek, azt hitték, hogy én velük akarok beszélni. Lényeg az, hogy odacsődültek, és megható módon veknit nyújtottak be, tejet, tűzifát és különféle olyan tárgyakat, amelyekről úgy érezhették, hogy nekünk szükségünk van rá. Akkor már a pince fakerítéseit is tüzelgettük, és amit csak lehetett. Rövid beszélgetésből megtudtam, hogy várják a kilakoltatást, hogy készpénznek vették, amiben még én sem voltam biztos. Megdöbbentett, hogy ennyire komolyan vették, meghatott a magatartásuk, ahogy ott dideregtek a decemberi hajnalban, meleg, meghatódott érzésekkel megköszöntem nekik, hogy eljöttek, és azt mondtam, nem valószínű, hogy sor kerül rá, én is csak úgy gondolom, de nagyon köszönöm megjelenésüket.

Bementem az ablaktól, megborotválkoztam, felöltöztem, ez a nap ezzel a szent izgatottsággal kezdődött, már valami történt, nem lehetett tudni, hogy mi lesz még tovább. Egyszer csak jelezte a takarítónő, hogy keresnek valamilyen amerikaiak, akkor csak az ablakból tekintettem meg az amerikai nagykövetség talán másodbeosztottját. Vele volt egy hölgy, integettünk egymásnak, közel kerültek a tömeghez, de elterelte őket egy civil rendőr. Kimentem a kapualjba és vártam. Valóban be is léptek, de rögtön utánuk nyomultak egyenruhás és civil hatósági személyek és kitessékelték őket, kezüket hátranyomva. Azok eközben is kérdezték, hogy vagyok, én röviden elmondtam, hogy ma kell legyen a kilakoltatás, hogy mi a helyzet, keresetlen polgári szavakkal szóltam arról, hogyan élünk. Ők biztosítottak, hogy odafigyelnek, bátorításképpen hozzátéve: ne féljek.

Szóval, amit a szekuritáté nyilvánossága előtt el lehetett mondani, az egyszerű emberi szolidaritás vagy segítségkérés szavait, ezek hangzottak el, semmi jelentős. Utóbb aztán megtudtam, hogy bekísérték látogatóimat a szekuritáté közeli, álcázott irodájába és hosszas kihallgatás után kiutasították őket Temesvárról.
Csodák csodája, olyan nagy felháborodást keltett az amerikaiakkal szemben alkalmazott hatósági erőszak, hogy rövid negyedóra múlva, ha jól emlékszem, de mindenképpen egy órán belül, valósággal nekirontottak a rendőröknek és a civil szekusoknak ezek az emberek, akkorra már megduplázódott a számuk, és a szó szoros értelmében elkergették őket. Véleményem szerint visszavonulót is fújtak, mert valószínűleg nem voltak felkészülve sem a megelőző látogatásra, sem az emberek gyülekezésére, nem kaptak konkrét utasításokat, miként viszonyuljanak az újabb fejleményekhez. Minden bizonnyal messzemenően kerülték a konfliktust, ez az egész napra jellemző volt. Megítélésem szerint meglepték a történtek a hatóságokat és a magukat elszámító szekus vagy rendőr vezetőket.

Megjegyzem, hogy ezek a napok nagyon csendesen teltek 10-dike után, mert égen-földön ott nem jöhetett be senki. Még Mieszkunének, a szomszéd román asszonynak is megnézték a szatyrát, hogy nem hoz-e nekünk valami ételt, annyira teljes volt akkor már a zárlat. Nem akartak konfliktust, várták hogy mi is fog történni? Nem is tudom, hogy valóban ki akartak-e lakoltatni vagy nem? Lehet, hogy a nyolc napos határidő bizonytalan volta ellenére akaratlanul is forradalmi dátum kialakulásához vezetett. Ha talán nem is úgy akartuk, akkor is nagyon helyesen cselekedtünk, a hatást nem lehetett kiszámítani. A hatóságok véleményem szerint pillanatok alatt úrrá tudtak volna lenni a helyzeten, de ezt nem vállalták, hanem meghátráltak.
Ez az időszak még lelkesítő volt, nem láttuk azt, hogy mi következik? Ebéd körül már kétszerannyian gyűltek össze és érdeklődnek, csodálkoznak, beszélnek, hogy mi van itt, izgatottak és fel vannak háborodva. Még ez is lelkesítően hatott. Ki gondolhatta volna, ebből ekkor korderejű ügy alakulhat ki. Azonban ebéd után bizony már nagyon inunkba szállt a bátorság, ugyanis megrendülten láttuk, hogy a tömeg kezd összeverődni. Amikor a szekusokat elkergették, kinyílt a parókia, bejöttek a hívek, a barátaink, olyan forgalom lett, mindenki a szenzáció ámulatával hozta a hírt, hogy mit beszélnek kint, hogy mennyi román van köztük, hogy mennyire együtt éreznek a románok a magyarokkal.

Délután azonban vészjóslóvá kezdett válni a hangulat. A tömeg kezdett ráérezni a maga súlyára és erejére, egy új minőséget nyert a sokadalom. Ez már nem a lelkipásztorukért aggódó becsületes, jó szándékú, békés híveknek a gyülekezete, hanem már egy kisebbfajta morajló tömeg, vészjósló indulattal. A folyamat nem állt meg, este már nem lehetett látni a tömeg végét sem a főutca, sem a kis utca felé. Egyre-másra hívtak az ablakhoz, mondjak valamit, hogy lássanak, megéljeneztek, megtapsoltak, hívtak, hogy lássák, nincs semmi bajom, mert azt hitték, bent a szekuritáté, ez egy rögeszmeszerűen rájuk telepedő benyomás volt, hogy bent vannak a szekusok és amíg ők kint őriznek, bent valami helyrehozhatatlan dolog történik. Olyannyira, hogy be is kellett engednünk néha egy-egy embert. Ekkor már foglya voltam a sokaságnak, nem voltam a magam ura. Nem volt befolyásom az emberekre, mondtam is, hogy menjenek haza.

Az a dilemma gyötört, hogy ha itt vannak, igaz ugyan, hogy megvédenek engem, és nem lakoltatnak ki, de ha ez tovább folytatódik, miattam fogják őket szétverni, letartóztatni, bántalmazni. Annyira személyes eredete volt a közügynek, hogy a fő felelősség engem terhelt, mi lesz ezekkel az emberekkel? Tőlem távolt állt, hogy uszítsam őket, az egészséges ember önvédelmi reflexei is működtek. Tudtam, hogy egy olyan politikai kurzus van folyamatban már hónapok óta, különösképpen a novemberi pártkongresszus óta, amikor Ceausescut újra választották, melynek legfőbb célja, hogy a magyarokat kikiáltsa bűnbaknak, és romániai villanyoltogató, kenyérjegyes világ minden vétkéért, bűnéért, a nincstelenségért, minden politikai, Ceausescu politikai elszigetelődéséért, mindenért, de mindenért a magyarokra vessék a felelősséget. Nagyon jól tudtam, hogy ebben a tekintetben első helyen én volnék a fekete bárány, hiszen nem elég, hogy nem engedelmeskedem, még össze is gyűjtöm az elégedetleneket, lázadást szítok. Ez egyenlő a felségárulással.

Tehát igyekeztem a legbékésebb magatartást tanúsítani, nyugtatólag hatni a környezetemre. Mondom, fél óra, óránként idéztek, citáltak az ablakhoz, hogy lássanak, beszéljek hozzájuk. Átéreztem a tömeg feletti hatalom erejének kétarcúságát. Hogy milyen jóra lehetne használni ezt a tömeget, és alapvetően jó a célja, de hogy milyen pusztító erőként léphet fel - gondoltam estefelé -, amikor megérkezett a polgármester egy küldöttség élén, és majdnem felborították az autóját, kiszúrták a kerekeit, és én kellett hogy megvédjem, kimentem a kapuig, hogy kivédjem a lincselés hangulatát. Petre Motz polgármestert én kísértem be a küldöttséggel együtt, az autójukat nem engedték be az utca sarkánál tovább, a tömeg üvöltve mutatta neki az öklét és a bedeszkázott ablakokat, hogy íme ezt csinálják és a feleségem beteg és terhes és nem engedtek be orvost. A tömeg kiabált és mutatták az ablakokat, hogy be vannak deszkázva, hogy így kell bánni egy emberrel, a lelkipásztorral? Terhes feleségemet hívták, akihez nem engedtek be orvost napokig, és a felháborodás kimondhatatlan volt.

Végül is azzal a feltétellel engedték be a polgármestert, hogy egy küldöttséget választ a tömeg és leülünk az asztalhoz tárgyalni. Én akkor már a lépcsőről intéztem beszédet az emberekhez, egyébként egész délután már magyarul és románul beszéltem, mivel akkor már sokkal többen voltak a románok.

Nyilván magyarul szóltam híveimhez és a magyarokhoz, akik eljöttek a papjukat megvédeni, de amikor a románság ilyen fokú együttérzést mutatott és ilyen kiállást tanúsított, akkor természetes módon románul is szóltam minden esetben. Megmagyaráztam, hogy miért kell fogadnunk a polgármestert, hogy ez csak jó lehet, és próbáljuk békés úton megoldani a helyzetet. Ekkor egy küldöttség jött be, közfelkiáltással megválasztottak ott egy három-négy tagú küldöttséget, abban magyarok és románok, Gazda Árpi is benne volt, aki most újságíró, benne volt egy egyetemista, ezt hiszem István nevű, románosan írta a nevét, benne volt egy nagyszájú hölgy, hát egy igazi forradalmi bizottság állott össze.

A tanácsteremben volt egy gyönyörű zöld asztal, a polgármester, mint a jó városvezető, panaszainkra volt kíváncsi, és ígérte, hogy mindent megold, az ablakok kijavítását is. Ugyanis nem lehetett ablaküveget kapni, valaki hozott és ki is vágta, mégsem nem engedték, hogy behozza hozzánk. Ezeket mind feljegyezte, csak az volt a követelése, hogy széledjenek el az emberek. Holnap jönni fog orvos a feleségemhez, beutalják a kórházba, hozhatunk élelmet, tűzifát, amit eddig nem engedtek. Ami közvetlen elemi panaszunk volt, minden orvosolják.

Eszembe jutott, mindvégig eszemben volt '56, hiszen nem régen temették el újra Nagy Imrét, követtük a magyarországi erjedést, a kelet-német határ megnyitását, tehát az eseményekkel szinkronban voltunk. Akarva, akaratlanul benne éreztük magunkat egy folyamatban, de nálunk a helyzet a kommunista párt kongresszusa után szinte reménytelennek tűnt, csak a vakmerő hitű ember képzelhette el, hogy itt valami olyan fog történni, mint egy határral odébb, vagy Németországban. Petre Motznak, a polgármesternek egyetlen kívánsága volt, hogy oszoljon szét a tömeg.

Már csak önvédelmi taktikából is azt mondtam neki, hogy én már eddig is megpróbáltam szétoszlatni az embereket, és ha akarja, most is megteszem, ki is álltam az ablakba. De egy feltételtől nem akartak eltekinteni sem a bizottság, sem az emberek, a tömeg. Látni akarták, miként vonják vissza a kilakoltatási és a felfüggesztési határozatot, és követelték, helyezzenek vissza jogaimba. Ezt Petre Motz nem ígérhette meg, azt mondta, hogy ebben nincs kompetenciája, de megígérte, hogy felveszi az illetékesekkel a kapcsolatot, és másnap jelzi, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy egész éjjel tanácskozhattak a pártházban, egész éjjel főtt a fejük. Csak a jóisten tudja, egyszer biztosan megírják, hogy miről volt szó és ki mit akart ebben a zűrzavaros állapotban, ahol már provokátorok nyüzsögtek a tömegben, a szekuritáté civilben beszüremkedett, üvöltözés volt, már elkezdődtek a rendszerellenes kiabálások.

Az éjjel csendben telt el, minimális számú, 20-30 ember maradt hátra, gyertyákkal végig virrasztott, azon kívül a mi irodánkban ostromállapothoz méltó mozgás és őrizet volt. Reggelre valóban beváltották ígéretüket, a korai órákban megjelentek az üvegezők, az ablakokat betették, jött az orvos, szabadon jöhettek, mehettek a vendégeink, hoztak élelmet, tűzifát. A város részéről egy orvos küldöttség érkezett, de mi annyira elővigyázatosak voltunk, hogy hívtuk Bárányi Ildikó orvosnőt, mert féltünk, hogy az orvosok valami kárt tesznek a feleségemben, hogy manipuláljanak bennünket. Ugyanis gyanút fogtunk, el akarják tőlünk választani, hogy menjen be a kórházba; ez a gyanúnk a későbbiekben beigazolódott.

A finnyás hatalmat rettenetesen frusztrálta, zavarta, hogy ők a béke, a szabadság, a román kommunista demokrácia és törvényessége képviselői hogyan bántalmazhatnának egy áldott állapotban lévő asszonyt. Ez nem felelt meg a Ceausescuék arculatának, mindvégig fenn akarták tartani a látszatot, még ebben a helyzetben is, hogy egyszerű polgári ügyről van szó, jön a polgármester, megoldja a kérdéseket, nincs itt semmi baj. Nos, az orvosok valóban rendelésre cselekedtek, mert azt javasolták, hogy a feleségem menjen be a kórházba, mert veszélyben van a magzat. Viszont miután távoztak, Bárányi Ildikó közölte velünk, hogy nem igaz, nem áll fenn veszély, véleménye szerint tehát ne hagyja Edit, hogy elválasszanak bennünket egymástól.

Dél körül megint jött a polgármester egy küldöttséggel. Akkor kezdett fordulni a széljárás, már nem voltak olyan kedvesek, ultimátumszerű magatartást tanúsítottak, a tömeg szétoszlatását követelték, hivatkoztak rá, hogy minden kívánságunkat teljesítették. Én bizonygattam, nem tudom szétoszlatni a tömeget, de mindig olyan hivatkozó módban szóltam, hogy íme, itt van a polgármester, azt kívánja, hogy oszoljunk szét, a ti biztonságotok kedvéért én is azt tanácsolom nektek, a kilakoltatás elmaradt, nem is tettek rá kísérletet. Azonban a tömegnek ez olaj volt a tűzre, mind jobban felheccelődött, pont fordított hatást értünk el, egyre nőtt a felháborodás, és rettenetesen gyalázták a polgármestert, hogy ez kommunista stílusú szemfényvesztés, és folytatja a kommunista praktikát.

*