Kedveskéim, tegnap lemaradtam a nagyi-idézésről, de még hadd lopakodjak vissza. Csak az egyiket ismertem, kemény szász asszony volt, mindent tudott. Tőle tanultam meg mindent, amit ma is hasznosítok: sütni-főzni, horgolni, kötni és bár nem teszem , de szappant főztünk, tésztát hatalmas lapokban gyúrtunk, szárítottunk, csoda karácsonyi dolgokat gyártottunk. A messzi Szászrégenből került Budapestre, de a két szobás zuglói lakásban is tartotta szokásait és művelte a régi háztartást. Nagyapám--értelemszerüen az ő férje--viszont egy ezereszű székely / nagyon büszke volt, hogy az ősei lófő székelyek voltak...ez nekem kölönösen hangulatos volt, mindig valami szép lófejre gondoltam.../, aki egész életében tar kopaszra borotválta a fejét és imádta egyszem unokáját. Ő tanitotta meg, hogyan  jár az óra, hogy követik egymást a napok, hónapok, évek, miután nem volt más és főként fiú unokája, velem barkácsolt, kertészkedtünk, szilvalekvárt főztünk csuda nagy üstben--mind megannyi felejthetetlen emlék....vajon mi hagyunk valami maradandó emléket is a mieinkben ?

Az utóbbi évek számomra legmegrendítőbb élménye az volt, amikor szeretett anyósom / ilyen is van..én nagyon szerettem az anyósomat/ már előrehaladott Alzheimerben szenvedett, nehezen ismert fel bárkit is, az egyetlen a családban az én 22 éves középsúlyos értelmi fogyatékos fiam volt, akivel bensőséges kapcsolata volt. Őt mindig megismerte, a gyerek meg  türelmesen ült az ágya mellett, fogta a kezét, anyósom meg mesélt a gyerekkoráról, ő hallgatta , órákig "elbeszélgettek". Ugyanez a "gyermek" pár napja megkérezdezte,  vajh ő is meghal egyszer ? Az igenlő válasz után felcsillant a szeme és azt mondta: akkor engem a /nagy/Mami mellé temessetek.....na most elhomályosodott a képernyőm....Rr