Az én mesém
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy titokzatos hölgy: Ono.
Ono a csillagösvény végén,az üveghegy oldalában lakott, egyedül.
Azért volt titokzatos, mert senki emberfia nem látta: a fejebúbjától a
lábujjáig sűrű fátyol borította, csak a szeme csillogása és a szíve
parázslása tetszett át a fátylon. A háza csodálatos nagy volt, de
legfőképpen csodálatos. Ha akarta, a tengerpartig ért, ha úgy akarta,
ki kuckóvá zsugorodott.
Egyedül élt, de nem volt egyedül. Sűrűn látogatták barátai, barátnői,
azok elhozták számára a nagyilágot. Iri a madarakról szeretett mesélni,Zon
a virágokról. Oni tréfás meséi néha még Eske szomorú arcát is mosolyra
derítették.Orka a nagyvilágból hozta a híreket, Uska és Ics a konyha tájékáról.
Ice egy-egy csöndes mondatával kacagtatta meg a társaságot, Sőd azonnal segített,
ha a ház nem engedelmeskedett Ono akaratának, és nem akart tágulni, vagy zsugorodni.
Ölg szerette a rendet. Bizony, rálegyintett Zoka fenekére, ha az féktelen
jókedvében vagy feneketlen bánatában megrángatta mások haját.
Így teltek Ono napjai barátai körében. Letörölték egymás könnyeit, ha lehetett,
és nagyokat nevettek, ha úgy hozta a beszéd sora.
Ezek a nagy nevetések hoztak változást mindennapjaikba.
Először egy mókus kopogott be Onohoz.
- Ti olyan jókat szoktatok nevetni! Befogadtok engem is?
-Szívesen-mosolygott rá Ono.
A mókuska vidáman futkosta körbe a lakást.
-Olyan jó itt! Hívhatom a barátaimat is?
Persze- tárta ki az ajtót Ono. Aztán a nyuszik jöttek. Bebújtak minden zugba,
fölugráltak a vendégek ölébe, csiklandozták őket hosszú fülükkel. Jöttek soha nem látott madarak is. Olyanok, amilyenekről még Iri sem tudta mifélék.
Megtelt a nagy ház nyüzsgéssel, futkosással, repdeséssel, vidámsággal. Ono élvezte a sokadalmat, azonban egyszer hiányozni kezdett neki valami. Ritkábban nyitottak rá a barátok, Uska, Orka, Iri, Zon, Eske, Ölg, Ice, Sőd, Oni, Ics, Zoka és a többiek.
Hová lettetek? Miért nem jöttök?- kérdezte.
Ne haragudj Ona- vonogatták a vállukat, de újabban akkora a nyüzsgés nálad,.....
