Shakespeare: CIX. szonett

Ó, ne mondd szívem hamisnak, barátom,
Bár - távol - hűlni látszott a tüzem!
Olyan könnyű magamtól volna válnom,
Mint lelkemtől, mely kebledben pihen:

Szerelmem fészkében; megyek, búcsúzom,
S mint az utazó, megint megjövök,
Kellő időre, nem változva, s úgy, hogy
Foltjaimra magam hozok vizet.

Ne hidd, legyek bár hódolt terepe
Minden bűnnek, amely vívja a vért,
Ne higgy olyan őrültnek, hogy a te
Kincsözönöd eldobom semmiért;

Semmi nélküled e nagy egyetem,
Rózsám; s ha benne: te vagy mindenem.

(Szabó Lőrinc fordítása)