Én abban a hitben ringatom magam, hogy a gyerekeim mindent el mernek mondani nekem (még a rosszaságaikat is el szokták mesélni, még akkor is, ha büntetés jár érte). Nem járok talpig feketében, bár évekig kerültem a nagyon harsány színű ruhákat, de most már nem annyira. A fiam évente kb. kétszer jön a temetőbe (pedig 2 percre van tőlünk), mert nem akar. A lányom naponta menne, de néha nincs rá időnk. A lakásunk tele van a kicsi tündérünk képeivel, a kislányunk imádja nézegetni őket. Bálint is és Bercsi is hordták a testvérkéjük ruháit és folyamatosaqn játszanak a játékaival, olvassák a könyveit. Értsd meg: ők ebbe születtek bele, nekik ez a természetes. Tudják az igazságot, de semmit sem kényszerítünk rájuk: ha akarnak beszélnek róla, ha akarnak eljönnek a temetőbe, ha kedvük van, megnézzük a fényképeket... ilyen egyszerű. Nem sírunk egész nap, de soha nem felejtünk és nem bocsátunk meg. Ez is ilyen egyszerű.