tesvérem halála után nem sokkal én ügyeltem a drogos csoportban.

Anyukám zokogfva telefonált, hogy a férjem haldoklik. Egy szüretre ment és leitta magát. S most nem tudja mit csináljon... Rohanok haza és apa tényleg reccs, de annyi, hogy hazament és lefeküdt.   Mamát megnyugtatom. Erre el kezd zokogni, hogy látja, hogy piros az arcom...és hozza a vérnyomásméröt...meg kell mérni, mert én is biztosan szívroham szélén állok...Aztán leültettem és elbeszélgettem vele és megértette, hogy nem élhet állandó rettegésben.

S persze, hogy félt, mert bár tesom halt meg, de nekem szapora a pulzusom immár 10 éve, nekem volt olyan a májfunkciós eredményem alig több mint egy éve, hogy a körzeti dokinéni elmondta neki, hogy ö bizony májrákra gyanakszik...Gondold el, mit élhetet át tavaly oktoberben, amikor  éppen  25 honapja halt meg a férje, még csak 15 honapja a fia és ott vár mert a lányát májrák gyanuval vizsgálgatják....de élnie kellett addig is, amig ki nem derült, hogy nincs is májrákom...

 

 

S hidd el Vic, és ne haragudj, mert jó indulattal irom Neked, nem mint okoskodo felnött, hanem mint, aki gyermekként élte át azt, amit a gyermekeid élnek át, addig amig nem léptek át a gyász ilyen szintjén, nem lehettek jó szülök…Addig csak konzerváljátok gyermekeitekben a testvérkéjük hiányát, és ez nagyon tud ám fájni. Csak a gyerek, a kicsi is szereti a mamit és a papit és nem mutatja ki, hogy fáj, mert akkor még rosszabb lesz szegény papinak és maminak…majd már az egyéb sérelmeit is titkolni fogja, mert nem okozhat fájdalmat, akik olyan szomoruak…majd erején felül is bizonyitani akarja, hoghy ő tudja mamit és papit kárpotolni és olyan modon fog igyekezni a legjobbnak léenni, ami meghaladja a képeségeit és ettől csalodott lesz, mert biztos a teso sokkal jobb lenne, és akkor miért ő és miért nem én….és mire észre veszed tényleg gáz lesz, mert miközben gyászolod az eltávozott gyermeked, ellököd magadtól az itt lévöt…Az én szüleim éveken keresztűl nem jöttek erre rá, de aztán igen és ráébredtek a túllépés fontoságán, nem magukért, hanem értünk…

Ez lehet, hogy felháborít, de én gyerekként  tudom milyen az, hogy lenne egy nagy tesom…én is álmodoztam arról, hogy mit tennénk ma és miként védenének meg, és álmodoztam éveken át az öcsémről és ma is sajog a szívem, mikor rá gondolok és én tudom a saját börömön, hogy milyen, hogy lenne, de nincs testvérem….milyen hogy volt bátyám és már sosem lesz….tudom mi az a vesztesség…én ott ültem a temető kapujában hajnali fél négykor, hogy azonosítsam a testvéremet (mocskos modon látták el az ottani korboncnokok) de túlléptem, mert az élet az élni akar…

 

 

Tudod hetekig hajnal kettökor felriadtam arra a telefoncsörgésre, amelyben csak annyit hallottam egy 17 éves kislánytól, hogy "apa, apa meghalt"...s dolgoznom kellett azért, hogy ne igy legyen. A lelkemben kellett rendet teremtenem, el kellett engednem-pedig szerettem, nagyon szerettem...