Köszi a jótanácsokat. Ezeket nemcsak Ti kívülről, hanem én belülről nagyon jól látom. Talán csak anyám nem. Bár pár napja kifejtette, hogy most ő a gyerek otthon. Tehát valami dereng neki. Nehéz megvalósítani egy lakáson belüli együttélésnél ezt a dolgot, mert állandóan látom, hallom a szitukat, a kenekedést, a jajgatást, ha nem tud be- vagy kimászni a kádból, látom a szenvedő arcát, ahogy fekszik. Hogy lehet ilyenkor megvalósítani azt, hogy kívülálló maradjak. Nem piszkálom őt, csak szeretnék rajta segíteni. Kéri is egyébként a segítséget, bár van amikor nem. Ilyenkor hagyom, de van olyan is ha hagyom, később kiderül, hogy megsértődött rajta. Nem tudom már mi a helyes, mi nem, csak azt tudom rámegy az én életem is. az a borzasztó, hogy teljesen elszeparálta magát az emberektől. Egyetlen egy barátnője, barátja nincs ezen a földön. Nincs senki akivel találkozna, trécselne (szomszédokon kívül), felhívhatná telefonon, akkor el lehet képzelni a magába zárkózottságát. Erről én nem tehetek, de ő kifejtette neki így teljesen jó. Hát biztos, ha mindig ottvagyok igaz??? Tudom hogy bebújik a betegsége mögé, tisztában vagyok vele, ő viszont ezeket teljesen tagadja, fel tud háborodni maximálisan ha ilyeneket hall tőlem. Az a helyzet hogy már gyerekkorában a testvérei Vasfejűnek becézték. Na vajon miért???