.
I.
Egy égre-földre vált halál-malom
Kérdésekből metszett teste
Szabdal egyre
Örök viszály és olcsó forradalom -
Szinte fáj a káröröm
Mit velünk az idő elkövetne

.
II.
Ám ha végre köröttünk leszáll az este(?)
Egy asszony áll a szélben
Lobog haja a hegytetőn
Szinte száll a messzeségben
Reám vár keble forrón megfeszülve
.
Oly éhesen ízlelve fényt...
Tudom, csak szeretni hív az este

Életvágy dala szólít, most, mindent elfeledve
Megválthatod magad - susog fülembe
Ha szerettél eleget –
És egy nő talán az asszonyod lehetne
Ha arra kérne, Emberként szeresd(?)
.
Már nem feledhetem a nap szagát
- a sok-sok életes-jelet
- a zöld fenyőt a kopár dombokon
A vízparti fát, a csillagot, kis csónakot...
A csattogó vitorlát -
A permetet a táj felett,

Mi színes köddé válik hirtelen
.
Feledhetetlen őrzöm hajad illatát
A szirmokat
A nap tűzét, a csókokat, a bőr ízét
Ha nyersselyem borítja testedet
Vad ajkam láz-örömtől fuldokolva
Ott lent megérzi vágyadat...

.
És hűlt helyét, elestedet -
Míg fent az éhes ég alatt
Pajzán parázna vágtat –

Csak hull a fűzfák levele -

Tanunk a néma hold

Csókolja sápadt testedet -

S a rózsa alkony, míg eljő az ősz -

A bús idő - majd mindent eltemet…

-