Isten és látása

 

Isten egy és egyetlen, mindenütt jelen levő, mindenható, öröktől fogva és örökké van, mindentől független, abszolút jó, láthatatlan, felfoghatatlan.

 

Úgy tanítják, Isten megteremtette a világot, benne az embert a saját képére. Az ember bűnbe esett, engedetlen lett, ezért a szenvedés. De eljön a végítélet, s a jókat megjutalmazza, míg a gonoszokat megbünteti.

Az embernek jó esetben 80-100 év áll rendelkezésére, hogy megmutassa, jó-e, avagy gonosz, s annak viszonyában lesz neki örömteli, vagy épp gyötrelmes a túlvilági öröklét. Ez olyan, mintha lenne egy szülő, s azt mondaná, hogy a gyereke kap 20 évet arra, hogy megmutassa, engedelmes gyerek-e, vagy sem. Ha igen, akkor élhet tovább boldogan, ha nem, akkor megtagadom, kínzókamrába és börtönbe vetem. Mit lehetne erre a szülőre mondani? Semmiképp sem azt, hogy igazságos, inkább elmebeteg és kegyetlen. Vajon Isten ilyen? Én nem hiszem.

Sokkal inkább hiszem azt, hogy Isten jóságos és végtelenül szeretetteljes. Aki látja, hogy az emberek tudatlanságukban cselekszenek rosszat. Ahogy ezt Jézus is látta, mikor keresztre feszítették. Így elképzelni sem tudom, hogy lehetne Isten az, aki az embereknek szenvedést okozna, vagy azokat gonosznak bélyegezné. Ez inkább emberi elképzelés, mintsem Isten igazsága.

 

Isten nem parancsol, nem követel, nem kényszerít semmire sem. Nem akarja, hogy te jó legyél. Mert ha azt akarná, akkor minden bizonnyal az is lennél, lévén Isten akarata ellen nem tehet senki. A tanításokban Isten megmutatja, hogy hogyan érdemes tenned ahhoz, hogy boldogan élj. Boldogan élni pedig csak Istennel lehetséges, nélküle nem. Épp ezért szükséges megismerni Istent, szemtől szembe, színről színre, a maga teljességében. Ez nem olyan ismeret, ami könyvekből, vagy emberektől elsajátítható lenne. Ezt nekünk kell megtalálni és megtapasztalni. A tanítások csupán egy irányt adnak, hogy merre keressük. És aki megismeri Istent, az megismeri a tiszta, boldog életet, eljut Isten országába.

 

De még mielőtt elérné bárki is – így szól a tanítás – jelek lesznek, szörnyű szenvedések, csapások, s csak azután jön el a vég, az ítélet napja.

Mit jelent ez? Nem azt, hogy Isten gonosszal telíti be az egész földet. Hanem azt, hogy az ember maga veszi észre saját helyzetét, hogy ez így egyáltalán nem jó. Persze, tudjuk, hogy a világ nem tökéletes, de azért mégsem olyan szörnyű ez így, sőt, van hogy egészen kellemes. És mikor jól érezzük magunkat, akkor nem is akarunk változtatni. Ezért a változáshoz az kell, hogy belássuk, mennyire nem kellemes így az élet, mennyire tele van szenvedéssel és fáradságossággal. Mikor ezt meglátjuk, akkor kezdünk el Isten felé fordulni. Mert kell valami megoldás, és tehetetlennek érezzük magunkat eme sok rosszal szemben. Ekkor jelenhet csak meg az Isten iránti vágyakozás.

Keresésbe kezdünk, hogy mit tegyünk. Számtalan lehetőségünk van. Vallások, tanítók, módszerek mind-mind megoldást ígérnek. Ez az, mikor felbukkan a hit. És amelyik tanítás épp jókor és jó módon ér el minket, annak hiszünk. Legtöbbször ez a hit nem tart sokáig, s csak tovább keresünk, akár egy életen át. Van, mikor elragad minket ez a hit, s kitartunk egy tanítás, vallás mellett, s várjuk, csak várjuk, hogy elérjük a végső boldogságot. Valamiért mégsem érjük el. Valami nincs rendjén mégsem, s nem oldódott meg az életünkben levő szenvedés kérdése. De majd egyszer, a jövőben, nem is olyan sokára, majd akkor eljön a mennyország, a boldogság, a megvilágosodás. És a hit ennyiben is marad.

Ritka eset, hogy valaki a hiten túl lép. Hogy valaki nem csak hisz Istenben, hanem meg is ismeri őt, személyesen, közvetlenül. A nagy tanítók viszont mind arra bíztatnak, hogy ezt kell elérni, nem a hitet, hanem a tudást, Isten országát. De ehhez nem szabad megelégednünk félmegoldásokkal, azzal, hogy egy kicsit jobb lett, de valóban minden maradt úgy, ahogy előtte volt. Lépnünk kell Isten felé, s nem csak várni, hogy majd ő tesz értünk. De ha csak betartjuk a parancsolatokat, imádkozunk, elmélkedünk, gyakoroljuk az előírtakat, akkor valójában csak várjuk, hogy eljöjjön Isten országa. Így viszont sosem jutunk be oda. Soha.

Mikor Jézushoz odament valaki, s megkérdezte, hogyan érheti el Istent, először a parancsolatokra, a jó cselekedetekre hívta fel a figyelmét. Erre azt válaszolta, hogy azokat mindig is megtartotta, gyerekkorától fogva. Utolsó tanácsként Jézus azt mondta, hogy ossza szét minden vagyonát, hagyja el otthonát. Ekkor a fiatalember megszomorodva elment, mivel igen vagyonos volt.

Mi ebből a tanulság? Nem, nem az, hogy akkor remetévé, otthontalanná kell válnunk. Mert a földi javak önmagukban jelentéktelenek. Sokkal inkább a szellemi kincseink azok, amik megakadályoznak abban, hogy bejussunk Isten országába. Mi a mi szellemi vagyonunk? Minden igazságunk, véleményünk, tudásunk, bölcsességünk, világlátásunk. Az, hogy tanultak vagyunk, hogy tudjuk mi igaz és mi hamis, mi jó és mi rossz. Az, hogy okosabbak akarunk lenni Istennél. Ez a bűnbe esés, jónak és rossznak tudása. Mert ez nem az isteni jó. Az túl van az emberi elképzeléseken, a gondolatokon, érzéseken.

Meg kell látnunk, már ha Isten után vágyakozunk, hogy minden földi rossz, abban az értelemben, hogy gyötrelem és szenvedés a vége. Azért rossz, mert nem érjük el vele a boldogságot, elégedettséget. Ha ezt látjuk, akkor elfordulunk tőle, eldobjuk magunktól kincseinket, megszabadulunk azoktól, és Isten felé fordulunk. Ez a végítélet ideje. Meglátni, hogy mi a valódi rossz és mi a valódi jó. Egyedül jó pedig csak Isten, mert csak benne találjuk meg a végső elégedettséget.

Nem az a földi, rossz dolog, amit annak hiszünk. Hanem bármi, amit hiszünk, gondolunk, tudunk, az földi, tehát nem vezet boldogsághoz. Isten maga láthatatlan. Ezért bárhol is keresnénk, sosem találnánk meg. Ezért csak egyetlen dolgot tehetünk. A gondolatokon túliba lépünk, a puszta létezésbe, a mindentől független tapasztalásba. Ez nem azt jelenti, hogy a létezést magát tapasztaljuk, vagy elválasztjuk magunkat a dolgoktól, vagy a csak tapasztalást tapasztaljuk. Mivel akkor még mindig ugyan ott vagyunk, a földi dolgoknál. Pusztán létezni annyi, mint nem kötődni semmihez sem. Nem kötődni azt jelenti, hogy nem csinálunk semmiből sem igazságot. Még ebből sem. Ez a szeretet egyetemes működése. Ha tényleg így teszünk, akkor eljutunk Isten országába, s megölelhetjük Istent, mint egy rég nem látott barátot.