OK. OK.
Bár itt a fűrészelődés nem egy egyedi alkalom, nem is csak évente ismétlődő, hanem nap–nap–utáni (különben minek három estére kibérelni a Progresszió Színház termét).
Amikor eszembe jutott a történet, egy visszatérő spartathlonista emlékezéseként akartam elsütni, de tegnap, az utolsó leveleket elolvasva rájöttem: az "…Úgy áltatnám magam, hogy még ha tudom is, hogy áltatom magam – akkor is áltatom magam?…" sokkal általánosabb.
Napnál világosabb, hova mész és mi vár rád.
A második csemete születésekor már mindenképpen fennáll ez a helyzet.
Ha nem csak elmesélésből van híred a fogfúrásról, hanem elsőkézből tapasztaltad már, akkor is.
Mi a különbség?

Újra végig gondoltam a velem történt orvosi affért.
Igazán nem az háborított föl, hogy kriplinek tartott. Ez szíve joga. Még az is lehet, hogy igaza volt/van.
De hogyan jöhet erre rá egy szimpla vérnyomásmérésből? Ráadásul megcáfolhatatlanul és fellebbezhetetlenül!?!!
Én a Jóisten–orvosok helyett a Szolgáltató–orvosokat szeretem.
Mint például ahogyan a hajdani (1986 vagy '87) háromnapos Dunamenti Szupermarathon második napja után (mögöttünk 132 km, előttünk 68), már nem emlékszem kivel történt: "…Hát igen. Ez egy masszív csonthártyagyulladás… a civil életben erre cinkcsizmát tennék…, de hanyadik helyen is állsz?"

András