Új moralisták, farizeusok (35)
Az MDF és a mosolyok ˇ A langyos, gyáva középszer elűzi a hajdani antikommunistákat ˇ A háttérben Gyurcsányok vigyorognak
2004. szeptember 11. (6. oldal)

Bayer Zsolt
Most, a Magyar Demokrata Fórum szétzilálásának fénytörésében különös megvilágításba került sok minden. Mindenféle fogalom, lózung, naponta elismételt ige és főnév, amelyekkel az a baj, hogy naponta használva már réges-régen senki sem gondol bele értelmükbe, jelentésükbe, igazságukba vagy hamisságukba.
Így vagyunk azzal a szóval, hogy rendszerváltás. S hasonlóképpen azzal, hogy rendszerváltók.
Egyre világosabban érzem, hogy a „rendszerváltás” használata eufemizmus. Valami helyett lett kitalálva, azért, hogy az a „valami” eltűnjön a fejekből, a lelkekből, a közgondolkodásból.
Amikor rendszerváltásról és rendszerváltókról beszélünk, már most, ennyi esztendő távolából is úgy érezzük, mintha lett volna itt valami rendszer, ami nem bizonyult elég hatékonynak, s ezért jöttek a „rendszerváltók”, és váltottak.
Így érezzük ennyi esztendő távolából.
Pedig hát, mennyi esztendő telt el? Tizenöt? Tizenhat? Még emberöltőnyi keretek között is nevetséges, a történelemben pedig nincs is. Ott ennyi idő nem is érzékelhető…
S mi lesz majd huszonöt és ötven esztendő múlva? Hiszen már most sem tudjuk elképzelni, hogyan fogjuk elmagyarázni fiainknak, mi is volt itt azelőtt.
Mert nem volt itt „rendszer” azelőtt.
Több volt, mint rendszer, és kevesebb is volt annál.
Egy diktatúra volt itt. Egy kommunista diktatúra, amely – úgymond – keményen kezdődött, aztán finom puha lett, mint az ürülék, és ebben az alakjában rakódott le lassan a lelkekre.
Ettől volt olyan végtelenül egyszerű.
Az „ők” és a „mi” logikája akkor még nem zavart senkit sem, akkor még ez volt a természetes.
Mi másban is lehet gondolkodni diktatúra idején? Mit lehet mérlegelni, amikor a társadalom kilencven százaléka alávetettként, elnyomottként létezik, meg van fosztva legelemibb szabadságjogaitól, amikor a tíz százalék puszta létezése hazugság, és ezt mindenki tudja, mindenki naponta érzékeli.
Akkor mindig magától értetődő az ők és a mi.
Ebből kellett mára rendszerváltást és rendszerváltókat fabrikálni – hogy ne legyen többé ők, és ne legyen többé mi.
Pedig hát… Ugye, ha most visszarepülhetnénk az időgéppel, mennyire egyszerű lenne ismét minden.
Képzeljétek el… Már repülünk… Legyen, mondjuk, 1988… Képzeljétek most magatok elé egy akkori esti híradót. Aczél Endre beszél… Grósz Károly is beszél… Fehérterror és antikommunizmus… S ezek mennyire rosszak, mennyire veszélyesek… És különben is, a társadalom még nem érett meg a többpártrendszerre… Arról nem is beszélve, hogy „meg kell pontosan mondani, mi is az a többpártrendszer, mi az a szabad választás” … Lássátok most, tizenhat évvel ezelőtti szemeitekkel őket. Azokat… Igen, ugyanőket és ugyanazokat… És most, hirtelen, a tizenhat évvel ezelőtti tudatotok táguljon ki, kerüljön bele hirtelen az elmúlt esztendők minden tudása és tapasztalata… És így gondoljatok arra, hogy 1988 van, és valaki azt mondja nektek, hogy kispajtások, tizenhat év múlva Medgyessy Péter, majd pedig Gyurcsány Ferenc lesz a miniszterelnökötök. Gyerünk, gyerünk! Nem megijedni! Tessék leugrani az időgépről, és odaállni, beleállni 1988-ba ezzel a tudással!
Nem megy? Elképzelhetetlen? Tessék… Ettől olyan fenségesen gyönyörű az élet s a történelem…
Kik azok a rendszerváltók?
Nem voltak akkor rendszerváltók. Senki sem volt rendszerváltó.
Naiv, tiszta, hittel teli antikommunista volt mindenki.
Istenem, istenem, micsoda banalitás, micsoda réges-régi, szakállas mondás vagy vicc vagy mi a fene: nem a rendszerben van a hiba, a rendszer a hiba.
És már ez a mondás is eufemizmus volt.
Hát hogyan lehet hibának titulálni egy diktatúrát? Egy alapjaiban és velejéig aljas, hazug és ocsmány létezést?
Ha Kádár János és rendszere „hiba” volt, akkor az emberölés és a hazaárulás sem több hibánál.
De hát akkor nem erről volt szó.
A genezis tiszta volt és jó szándékú és megengedő.
Tiszta, jó szándékú és megengedő tüntetések, szónoklatok, vágyak és követelések; mert hiszen mindig így kezdődik.
Aztán előbb a forradalmárok válnak zsarnokokká, aztán jön a nagy zsarnok, és rendet tesz. A tömeg pedig – ó, istenem, a magányos tömeg! – imádja mindet!
Így volt valahogy, mindig így volt.
De úgy még soha nem volt, hogy a megdöntöttek jöttek vissza, és ennyire elpofátlanodtak…
Emlékeznek még arra a réges-régi, szakállas mondásra vagy viccre vagy mi a fenére, amikor a szovjetek érdeklődnek, hogy miért viselték jobban a magyarok a törököket, mint őket? A válasz valahogy így hangzott: mert a törökök nem tették kötelezővé a török nyelvet, és nem ünnepeltették felszabadulásként a mohácsi vészt.
S lám, alig telt el tizenöt-tizenhat esztendő, és a senkiháziak újra kötelezővé teszik saját nyelvüket, és felszabadulásként ünnepeltetik önmaguk létezését.
Ezért hát ideje kimondani ismét: nem voltak akkor rendszerváltók, és senki nem volt rendszerváltó. Ők voltak és mi voltunk.
De valahogy összekeveredett azóta ez a szép, megnyugtató határ…
Ők és mi
Az MDF például „mi” voltunk. Monor, Lakitelek, támadások, betiltások, cenzúra, egzisztenciális tönkretétel, fenyegetés. Majd az igazság pillanatának közeledtével a képtelen vád: az MDF készül összefeküdni a kommunistákkal.
Emlékeznek még, ki mondta ezt? Az SZDSZ mondta ezt…
Üljünk fel ismét az időgépre, és mai tudásunkkal, mai tapasztalatunkkal hallgassuk meg újra a vádat. Ahogy a legkövetkezetesebben és legradikálisabban antikommunista SZDSZ kollaboránsnak és gyávának nevezi az MDF-et. Csengey Dénest, Für Lajost, Horváth Balázst, Lezsákot – és igen, Csurkát…
No, pajtások, ki mer így leugrani most az időgépről?
Ott álltunk mi is. Kis hülye gyerekek. És elhittük, és elhittem. Ájultan néztem ezeket, és elakadt a lélegzetem a tisztelettől. Uramatyám! Kezet foghattam Demszky Gáborral! Hallottátok? Előadást fog tartani a főiskolán György Péter! Jön Kornis! És lógtunk még a csillárokon is…
Akkor és ott, a szemünk előtt feküdt össze az SZDSZ ezekkel.
A négyigenes népszavazás volt az első lépés. Amit bekaptunk mindahányan, és ami csak arról szólt, hogy Pozsgay ne legyen köztársasági elnök. Persze, álljunk meg egy pillanatra, hiszen íme, itt a logikai hiba: mert hát mi a fene volt Pozsgay, ha nem kommunista? Hol állt ő, ha nem az „ők” között?
Ez igaz.
Csak hát…
Azért ha zongorázni tudnám a különbséget Pozsgay és ezek között… Szálljatok csak le az időgépről! Képzeljétek csak most magatok elé Pozsgayt meg Medgyessyt, meg Gyurcsányt, meg Lendvait, meg Kellert, meg Újhelyit, meg Zuschlagot. Ugye-ugye… Ha zongorázni tudnám a különbséget, csak én játszhatnék Chopin-mazúrokat ködös, halálszagú, novemberi éjszakákban…
Más lett volna, ha mégis Pozsgay lesz akkor a köztársasági elnök. Így gondolom most, ezzel a tudással, ezzel a tapasztalattal, Göncz Árpáddal és az SZDSZ elmúlt tizenöt esztendejével a hátam mögött. S akkor talán azt sem kellene megmagyarázni valahogyan magamnak, hogy egy Kósa Ferenc mit keres az MSZP soraiban.
Mert mondd, Kósa Ferenc, mit keresel te az MSZP soraiban?
Hiszen te elkészítetted a Balczó-filmet, aztán megcsináltad a Másik embert is…
Mondd, Kósa Ferenc, nem szégyelled magad olykor? Mert én nagyon szégyellem magam, és egyre gyakrabban.
Szégyellem Pozsgayért, szégyellem az SZDSZ-ért, szégyellem, hogy elhittem egyetlen szavukat, s szégyellem ezt az egész tizenöt évet, szégyellem Medgyessyt, nagyon szégyellem Gyurcsányt, szégyellem, hogy így lett…
Szégyellem magam Antall Józsefért.
És most nagyon szégyellem magam Dávid Ibolyáért, Herényi Károlyért, szégyellem magam, amiért a lakitelekiekkel megcselekedték, amit megcselekedtek…
Megcselekedték, amit megcselekedtek
Gyakran ülök Veszprémben, és ha Veszprémben ülök, nem mulasztom el, hogy felhívjam Horváth Balázst.
Szeretek elüldögélni Balázzsal egy pohár bor mellett.
Van az ilyen üldögélésekben valami a régi, az igazi, az ízlelhető, tapintható, szagolható világból.
Horváth Balázzsal ülni Veszprémben egy pohár bor mellett olyan, mintha nem élne ezen a földön egyetlen Gyurcsány Ferenc sem.
Önbecsapás, persze.
A földön jószerével már csak Gyurcsány Ferencek élnek, illetve olyanok, akik majd eztán lesznek Gyurcsány Ferencek.
Ezért aztán a föld meg is érett a pusztulásra, de jólesik erről néha megfeledkezni. Ezért kell leülni Horváth Balázzsal egy pohár borra Veszprémben.
Veszprém pedig azért is különösen alkalmas az ilyesféle önbecsapásokra, mert egyfelől gyönyörű, másfelől mert ott volt főtetű az az egyetlen kommunista, akiben volt annyi tisztesség, hogy fejbe lője magát.
Illetve tisztesség valószínűleg nem volt Papp Jánosban, de legalább félt. Félt, mert tudta, kicsoda ő, s el tudta képzelni, hogy ha más nem, hát Brusznyay Árpád rokonai felkeresik egy éjjelen, és kivonszolják az odújából…
A Papp János nélküli Veszprém segít elhitetni az emberrel, hogy nem él Gyurcsány ezen a földön.
S ennél már csak Horváth Balázs segít jobban elhinni ugyanezt.
Horváth Balázs valamitől mindig optimista.
S amikor a kezem már végleg ökölbe szorulna, akkor mindig elmosolyodik, úgy, ahogy csak ő tud elmosolyodni, és azt mondja, „ugyan már”…
Az az „ugyan már” – az az élhető élet. Meg remény is persze, hogy mégsem csak Gyurcsányok fogják benépesíteni ezt a földet. Meg olyanok, akik csak ezután válnak majd Gyurcsányokká…
Vajon mit tud erről a mosolyról Dávid Ibolya?
Mit tud erről a mosolyról Boross Péter?
Mit tud erről a mosolyról Herényi Károly?
Igaz, Karcsi? Pedig te csupa mosoly vagy mindig, ahogy jössz szembe a földvári mólón, éppen mész vitorlázni, vagy kikötsz, és mosolyogsz…
Miért van az, Karcsi, hogy még soha nem láttam őszintének azt a mosolyt ott a szád szögletében?
Miért nem tud őszintén mosolyogni egyetlen szolga sem?
Ugye, mennyire így van, Ibolya asszony…
Kegyed már csak tudja…
Emlékszik, utoljára 2002-ben, a Műegyetem rakparton fogtunk kezet, tudja, a Fidesz kampányzáróján. Orbán késett, nagyon fáradtan érkezett, kegyed pedig őelőtte lépett színpadra és mondott beszédet.
Kegyed akkor igazságügy-miniszter volt Orbán Viktor kormányában.
Odalépett a mikrofonhoz, és beszélt.
És egy szót sem szólt arról a bizonyos 70-30 százalékról…
Miért nem, Ibolya asszony?
Talán azért, mert még hitte, sikerülni fog?
Aztán, mikor nem sikerült, mit ígértek? És ki ígérte? És most tényleg jobb? Horváth Balázs, Lezsák Sándor, Balsay István és a többiek nélkül… Jobb? Szegény Herényi Karcsival? Mindenesetre, ha elfogad egy tanácsot, Ibolya asszony, a Herényi Karcsival ne menjen majd háborúba… Nála nem lehet tudni sohasem…
Igaz-e, Boross úr?
Mondja, Boross úr, milyen volt arról olvasni annak idején, hogy maga katonai diktatúrát fog bevezetni, hogy ne kelljen kiírni a szabad választásokat? Ha nem emlékezne, Boross úr, ezt ugyanazok írták magáról, akik most magát állítják be az európai konzervatív úriember mintapéldányaként. Mondja, Boross úr, akkor hazudtak vagy most hazudnak? Esetleg hazudnak mindig? Nem kellemetlen ez? Ám ha sok ennyi kérdés, akkor maradjunk az eredetinél: milyen volt azt olvasni, hogy maga katonai diktatúrára készül?
Horváth Balázstól már megkérdeztem, milyen volt azt olvasni, hogy bele akar lövetni a tömegbe. Mert ezt írták róla, és ezt állította róla – az SZDSZ.
Balázs válaszolt már nekem erre a kérdésre, és mosolygott…
Maga tud mosolyogni, Boross úr? Mert látni láttam már olyan mosolyszerűt az arcán, csak ugyanazt éreztem, mint szegény Herényi Karesznál… Hogy nem őszinte… De vajon miért nem őszinte? Talán mert odalett a mosolygás képessége, amikor kegyelmed főnök lett a Délpestinél? Tényleg, Boross úr, mi kellett ahhoz Kádár János pöcegödrében, hogy egy ötvenhatos elítélt főnök lehessen a Délpestinél?
És még valamit, Ibolya asszony, Boross úr! 1994-ben, amikor maguk még olyan feketeseggűek voltak a hazai sajtóban, sokszor hangzott el „viccként”, hogy lám, lám, „ezek az emdéefesek olyan hülyék, hogy négy év kormányzás után csak egy Lakiteleki Népfőiskolát tudtak összegrundolni maguknak…”
És a hangsúly Lakiteleken volt, a hangsúly a NÉPfőiskolán volt, mert ezek olyan nevetséges és ciki dolgok azokban a körökben, amelyek kegyeit maguk most keresik…
Bizony, bizony…
Lezsák Sándor csak egy lakiteleki népfőiskolát tudott összegründolni.
Mi egy lakiteleki népfőiskola ahhoz képest, amenynyit a maga sógora tud szakítani egyetlen Sorstalanság film produceri megbízatásával, igaz, Ibolya asszony? Igaz, Boross úr? Kegyelmedék hogy vannak benne a hetven-harmincban? Mert tudják, vagy senki sincs benne, vagy kegyelmedék is benne vannak. Máshogy nem megy, nem ment, felebarátim!…
Sebaj…
Sebaj…
Ameddig Horváth Balázs tud mosolyogni Veszprémben, egy pohár bor mellett, addig nincs semmi baj.
Ugyanis azt állítják a nagyon okos emberek, hogy ehhez, az ilyesmihez képest minden másodlagos, és nem számít semmi sem. Így aztán, egy olyan országban, ahol a Herényi Karesz politikai tényező, s ahol még senki sem kérdezte meg, hogy mivel töltött negyven évet Boross Péter, s hogy vajon miért szúrja hátba saját koalíciós partnerét az ország legnépszerűbb politikusnője – ez kegyed volna, Ibolya drága, ugye, mennyire bizarr, mennyire életszerűtlen, mennyire nevetséges? –, nos, egy ilyen országban magától értetődő, hogy egy Gyurcsány Ferenc is lehet miniszterelnök.
S az a legszomorúbb, hogy már fel sem kell ülnünk az időgépre.
Mai tudásunkkal felteendő akkori kérdéseinket bátran nem tesszük fel ma sem.
Csak nézzük, ahogy a langyos, gyáva, a mindig megalkuvó középszer partvonalon túlra küldi a hajdani antikommunistákat, s a Gyurcsányok jól összevigyorognak a háttérben.
De azért Horváth Balázs mosolyának, Lezsák Sándor népfőiskolájának, Für Lajos minden indulatos kézmozdulatának – és bizony Csurka István Házmestersiratójának van csak köze az antikommunizmushoz onnan, a szétvert és meggyalázott MDF felől nézve.
A Herényi, a Boross meg a Dávid Ibolya pedig afféle „rendszerváltó”.
Mert – idézzem már sokadszor Murphyt – mindig az igazán nagy darabok úsznak legfölül.
Viszont Veszprémben vagy Lakiteleken borozni mégsem lehet akárkivel.
Az MDF-ben maradt „rendszerváltókkal” meg végképp nem.
Meg aztán… Kinek is lenne kedve hozzá? A Gyurcsány Ferikének. Hiszen mára rendszerváltó lett belőle is… Jó mulatást, rendszerváltók.
Balázs! Megiszunk egy pohárt bort hétvégén, a szokott helyen?