Akkor közkivánatra:

 

A nem tudás hatalom
2004. szeptember 27. (7. oldal)

Seszták Ágnes

Azt mondja a miniszter, felháborító, hogy a bölcsészkari felvételi tesztkérdések között volt egy latin mondás. Milyen alapon, kérdezte Magyar Bálint, amikor a gimnazisták kilencven százaléka nem tanul latinul. Először azt hittem, a miniszter viccel, de mint utóbb kiderült, egyáltalán nem. Nagyon is komolyan gondolta, hogy ma egy érettségizett diáknak, aki az ELTE Bölcsészettudományi Karára jelentkezik, nem kell ismernie egyetlen latin mondást sem. Hogy aztán a felvételi tesztek tartalmáról ne is szóljunk, hiszen némely válasz felér egy hajdani szilveszteri kabarétréfával.
Ha jól emlékszem, valamikor a hetvenes évek végén volt az első nagy tanügyi reform, amelyben Babitstól József Attiláig alapos kurtítást végeztek a magyar irodalom tanításában. Hol vagyunk már ettől… Akkor ugyanis komoly vita bontakozott ki arról, hogy fontos-e Berzsenyi, vagy hogy hány órát kell foglalkozni Az ember tragédiájával. Azóta alaposan változott a tanügyi szemlélet. Tulajdonképpen csoda, hogy van még magyarirodalom-óra. Végül is minek? Az olyan író, mondják a tinédzserek, aki ötszáz oldalas regényt ír, nem komoly ember, Petőfi is több versszakot pazarol arra, hogy miként akar meghalni. Minek ez a körülményes duma? És minek ezeket megtanulni, hiszen az állítólag egyetemi tanári címmel rendelkező médiaszemélyiség arra büszke, hogy életében egyetlen verssort sem tudott fejből idézni. Nem szól rá senki, hogy talán kevesebbet nyökögne beszéd közben, ha annak idején megtanulja a Toldi előhangját vagy első két énekét. A memoriter tanulása nem merénylet a diák szabad ideje ellen, hanem szókincsgyarapító módszer. Hiányát látjuk, tapasztaljuk naponta. Újabban sportot űznek az internetes csevegőportálok szereplői abból, hogy fittyet hánynak a magyar helyesírás összes szabályára, hihetetlenül rongálva ezzel az amúgy is szennyezett magyar nyelvet.
Most, hogy az alsó tagozatban megszabadítják a diákokat az osztályzástól, újabb csapást mérnek bármiféle szellemi erőkifejtésre. Az évek óta hajtogatott tantervi könnyítés révén lassan odáig jutunk, hogy iskolába járni sem lesz kötelező, ha tetszik a diáknak jár, ha nem, akkor otthon szörföl a világhálón. Lassan, de biztosan felszámolódik az iskola és a tanulás mindenfajta presztízse. Buktatni nem szabad, a lexikális tudás felesleges, a készségtárgyak mellőzhetők, azokat nem kell komolyan venni, testnevelésből nem négy vagy öt, hanem jó, ha egy óra van hetente. Az érettségi kiváltja a felvételit, még egy próbával kevesebb, ha rosszul akarom érteni, akkor tizennyolc éves korig egyetlen komoly megmérettetéssel sem kell szembenéznie az ifjú nemzedéknek.
Természetesen ez nem vonatkozik mindenkire. Csak a nagy átlagra. A kevés kiválasztott igen szigorú iskolákba jár, erején felül tanul, magasan teljesít, elitsportokat űz, folyékonyan ír és olvas. Ez utóbbi állítás egyben minősíti a magyar átlagoktatás színvonalát. Az egyetemeken háromszor annyian tanulnak, mint annak előtte, ennek igazából örülni kellene, ám kérdés, mennyit ér az a diploma, amit önköltségi alapon szerez meg a tulajdonosa. Ez év őszétől megszűnik a katonaság, csodás húzás, populizmusában fél választási siker. Halkan kérdem: maradt még valami, ami nyomokban hordoz némi kihívást, kíván valami fizikai vagy lelki erőfeszítést? Az lesz a legnagyobb próbatétel, hogy Oki vagy Kuki bejutnak-e a Való Világba? Esetleg hogy képesek leszünk-e szótagolva elolvasni egy feliratos filmet a multiplexben?