Most nem akarok részletes és tételes ige-idézeteket felsorolni, de azt tudjuk, hogy a Bírák Könyve leírja, hogy amíg a vének éltek, mindenki azt tett, vagy nem tett, amit akart.

Ez nyilvánvalóan csak úgy volt lehetséges, hogy nemcsak a vezetők, hanem az egész nép ismerte a Törvényt, méghozzá olyan mélységben, hogy a Tóra életgyakorlat szintjén valósult meg a társadalomban. Nyilván nem betű szerint ismerték, hanem a Törvény szellemében éltek és gondolkodtak, és ebben a keretben Isten tudta is őket vezetni. Ez az állapot, mint a jövőben bekövetkező és kívánatos helyzet, olvasható a Jóel 2:1-11-ben is. Ebben a korszakban az emberi intézményrendszer nyilvánvalóan a karizmának volt alárendelve, ami azt is jelentette, hogy az Úr mindenkori vezetése volt az elsődleges és a társadalmi-politikai struktúrák rugalmasan alakulva mindig ezt követték. Ez logikus is, hiszen ha egy társadalomban a tagjai többsége számára Isten beszéde az elsődleges zsinórmérték, akkor automatikusan bekövetkezik az intézményrendszer ennek való alárendelődése is.

Ehhez képest egy királyság visszalépést jelentett. Amit te mondasz, az lényegében az ortodox hgy-s magyarázaton alapul és van igazságtartalma, de szvsz. a lényeg az, hogy Isten a királyság intézményét a korábbi állapothoz képest visszalépésnek tekintette, ugyanis a Tóra vezető szerepét átvette egy ember, a király. Viszont a királyt Isten szuverén módon felkente, ami egyértelműen megkülönböztette Sault a "kollégáitól", mert a legitimitása természetfölötti eredetű volt, azaz magasabb volt a "rendfokozata" a kollégáknál.

A törvényben van rendelkezés a királyra is, de az Úr azt mondta Sámuelnek, hogy azt nehezményezi, hogy a nép nem akarja, hogy Isten személyesen uralkodjon fölöttük. A Saullal elkezdődött királyi korszakban is volt karizma, de az egyházi és társadalmi intézményrendszer a legjobb esetben is mellérendeltként működött, bár többnyire inkább a király határozta meg az ország szellemi profilját és nem a papság. Ez rendkívül tanulságos, ugyanis csak olyan esetekben fordul meg ez az állapot, amikor a király radikálisan megtér, aminek általában az volt a következménye, hogy lerombolták a bálványokat, vagy egy részüket, és egy időre visszaállt a Tóra elsőbbsége és az Úr közvetlen vezetése.

És ugyancsak az ÓSZ része a Jóel könyve is, melynek a 2.részében a hivatkozott szakasz egy olyan állapotról beszél, ahol Isten népét újra személyesen az Úr vezeti, de a nép mégis egységes annak ellenére, hogy látszólag "mindegyik a maga útján halad"

Vagyis felrajzolható egy ív: kezdődik a Bírák korával, ahol a Tóra szellemében mindenki azt csinál, amit akar, majd jön a királyság, a törvénytelenségek, a fogságok és a szabadulások, és a végén újra ott vagyunk, hogy nincs király és látszólag mindenki ismét azt csinál, amit akar, csak magasabb szinten, mint a Bírák korában, hiszen maga az Úr vezeti személyesen az Ő népét.

Ez a panoráma számomra egyértelműen azt jelenti, hogy a karizma nyilvánvaló elsőbbséget élvez az intézménnyel szemben és alá kell rendelődnie, de nemcsak alá kell rendelődnie, hanem dinamikusan változnia is kell a Szellem vezetésének megfelelően, amit ha az emberi akarat megakadályoz, akkor sok évszázadnyi keserves kitérőt eredményez, mint Izrael életében is.

Meg hát az is nyilvánvaló, hogy ha nincs, vagy kevés a karizma, akkor nem tud hatni és az intézmény hűtőszekrényként működik: konzervál egy állapotot, amiről mondani szokták, hogy "válámi ván, de nem áz igázi..."