Kedves Marv!

 

Bár már régen szóltál írtál magadról, én újoncként csak most olvastam a történetedet. Remélem, azóta sokkal jobban érzed már magad :)

Amiért írok, az azért van, mert ugyanabban a cipőben járunk, mintha csak a saját életemet olvastam volna...
(Előre is bocsánat mindenkitől, kicsit hosszú lesz :))

 

Én az exemmel közel 2 évig voltam együtt. Minden szép és jó volt, mondhatnám, tökéletes, tervezgettük a jövőt (közösen újítottuk fel a lakását, jövőre kertesház-vételbe akartunk belefogni, stb.). Éppen hozzá költöztem volna, amikor a költözés előtti napon előállt azzal, hogy nagyon szeret, mint embert, ilyen értékes és tartalmas kapcsolata sosem volt, de úgy érzi, elmúlt a szerelem, leült a kapcsolatunk, és nem érez motivációt arra, hogy folytassa velem a dolgot.

Gondolhatod, én is eléggé paff lettem. Nagyon kulturáltan átbeszélgettünk egy egész éjszakát, amikor is kifejtettem neki, hogy azért gondolkozzon már, 2 év után senki nem lángol már...
Azon kívül, egy kapcsolaton két embernek kell dolgoznia, tehát ha valami neki nem volt jó, miért nem tett érte, miért nem szólt? Miért csak az lett volna természetes, hogy én szítsam fel benne a lángot?
Aztán persze én is rögtön arra gondoltam, hogy van valaki más a láthatáron. De nincs, nem is volt. Magyarul és röviden: egyszerűen megijedt attól, hogy túl jól működik a kapcsolatunk, és neki előbb-utóbb tényleg lépnie kell, ez már tényleg "kötöttség". Na de kérem, 31 éves fejjel, egy amúgy családcentrikus férfi ne ijedezzen ilyesmin...

 

Mindez egy hónapja történt, én persze elfogadtam a döntését, nem tehettem mást.
Igen ám, csakhogy nekünk van közös cégünk, ráadásul a főállású munkahelyünk is egymás mellett van, rengeteg közös barátunk van, úgyhogy megállapodtunk, hogy barátok maradunk. Természetesen én arra gondoltam, hogy 2-3 hetente találkozunk
legfeljebb, és ennyi.
Ehhez képest azóta is minden nap együtt ebédelünk, hetente legalább kétszer beülünk valahova beszélgetni, együtt járunk szórakozni. És természetesen nem mondhatom, hogy tisztán csak barátság van köztünk, szikrázik a levegő, ha együtt vagyunk.
Pár napja rá is kérdeztem, hogy meddig akarja ezt így csinálni, nekem ez így nem jó, mert nem tudom lezárni magamban az ügyet végleg, és semmit nem utálok jobban, mint a bizonytalanságot.
Mondtam neki, hogy engedjen el, ha már így döntött. Erre ő, hogy nem tudja azt mondani egyértelműen, hogy nem érdeklem, nagyon is vonzom, intellektuálisan/lelkileg/testileg. De adjak neki még pár hetet, hogy el tudja dönteni, milyen érzelmek is kötik hozzám valójában.

 

Nagyszerű...

Persze, nem csak róla szól a dolog. Ha előállna azzal, hogy kezdjük újra, nem tudom, mit válaszolnék neki. Egyre kevésbé érdekel, mint férfi, de természetesen nem tudok az elmúlt 2 éven csak úgy átlépni, természetesen kötődöm hozzá.
Azt is tudom, hogy azért vacilál ennyit, mert tisztában van azzal, hogy most bárhogy dönt, egy életre hozza meg a döntését, hiszen nem vagyunk már tinik, ráadásul tényleg minden szinten nagyon jó volt a kapcsolatunk.

 

Hát így állunk most.
Ma is találkozni fogunk kettesben, holnap barátainkkal közösen, szombatra meg szervez valami meglepi-programot.
Erre varrjatok gombot... :)