Szóval Suba kutya a világ jámbora volt, a fajtájának a szégyene tulajdonképp. :-)) Ugye a kuvasz az az ősi magyar ridegtartott fajta, amelyik kint a pusztában vigyázott a nyájra és ha le nem lőtték, akkor megállított embert, farkast, medvét - bármit. Sajnos, vagy szerencsére ezt Suba nem tudta, de sajnos vagy szerencsére ez azért nem látszott rajta. Azt csak én tudtam, hogy szelíd, mint a bárány és amikor ugat meg ugrál, akkor csak játszani akar, nem a fejedet letépni. (Persze kellett hozzá az én "tömegem", amelyik ezt a rohamot állva bírta. :-)) Subát úgy adta el a tenyésztője, hogy ő a "selejt" az alomban, minden  felelősséget elhárít. Ha elpusztulna, akkor visszaadja a vételárát. Később ('83-ban) a Lóversenypályán erősen bánta, hogy egyáltalán kiadta Subát a kezéből. :-))))

Subát a barátomék úgy tartották, mint egy ölebet. Suba már csak azért sem akarta soha átvenni a parancsnokságot, amit pedig a kifejlett kuvaszok előbb-utóbb megpróbálnak. Mivel engem náluk mindenki szeretett, a kutya családtagnak tartott engem is. Ugyan bemehetett a lakásba, sőt... :-)) de azért inkább kint szerett lenni a kertben. (Melege volt odabent.) Volt a kerben egy hatalmas tiszafa. A tövében egy tíz méteres körben mindig sötét volt és csontszáraz a föld. Ott állt Suba kutyaháza. Suba szinte soha nem használta. Szívesebben feküdt az oldalán a hóban. A fülén a szőr összevagyott, de nem zavarta. :-)))

A lakáskulcsot soha nem vitték el, egyszerűen be volt akasztva a kutyaházba belülről. Ha valaki tudja is, hogy ott van, na onnan vegye el... :-DDD Én persze bármikor bemehettem volna.

Folyt. köv.