Előzmények és előszó

Nagyjából közismertek a HIT Gyülekezetében 1998-ban lezajlott események, melynek során néhány vezető nem értve egyet az egyházvezetés megvalósult formájával kivált a közösségből. Akkoriban Németh Sándor az intézményesedés szükségszerű velejárójaként jellemezte a dolgot. Ennek kapcsán kezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mennyire szükséges az intézményesedés egyáltalán, és ha szükséges, akkor annak milyen szempontjai, formái lehetségesek. Nem volt szó arról, hogy szisztematikus módon neki álltam volna keresni az Igében, az egyháztörténelemben, vagy bárhol másutt a témát illetően, hanem pusztán nyitottan tartottam magam, s egyfajta háttérben futtatott kereséshez hasonlóan éltem ezt meg. Később – 3 éve talán - Fulytől kaptam egy könyvet (Tomka Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban), melyet bátran ajánlhatok a t. érdeklődőknek. Természetesen e könyv elsősorban a római felekezet viszonyait tárgyalja, elemzi. De egyrészt meglehetősen objektíven teszi, másrészt vitathatatlan, hogy az intézményesedés tekintetében ők rendelkeznek a legnagyobb múlttal, ami nem feltétlenül erény, inkább állapot. Egy koncepcionális kérdésben viszont eleve nem értek egyet vele és ez fejeződik szórend felcserélése a topik címében a könyvhöz képest.
Többekkel, a legkülönfélébb emberekkel beszélgetve sokaknál azt láttam, hogy az egyház fejlődésének következő lépcsőjének látják a két egymás ellenére, mégis egymást kiegészítve létező valóság. Néhányan másképp látják megvalósulónak, mint én, ami nem baj. Őket itt a nézetek ütközetése végett természetesen szívesen látom. Viszont nem látom értelmét annak, hogy itt belefolyjunk olyan vitába, hogy egyáltalán kell-e intézmény. Az itt vitázókat kérem, hogy axiómaként fogadjuk el a következőket!

Az intézményesülésről elsősorban szociológiai értelemben beszélünk, ami lényeges eltérés a köznyelvben használt kifejezéstől. Álljon itt Tomka meghatározása:

„Az intézményesülés folyamatáról olyankor beszélünk, amikor egy közösségben bizonyos cselekvés vagy magatartásformák a tagok számára normatív erővel bíró cselekvés-modellekké válnak; továbbá amikor kialakul a közösségben a munka-, illetve szerepmegosztás; végül – az előzőekből következően – amikor az egyes szerepek magatartását egyre pontosabban meghatározzák a közösségi normák, s a velük összefüggő cselekvési modellek. Az intézmény az intézményesülés végeredményeként jön létre.” (1. rész 3. fejezet 25. old.)

Az axiómám pedig:

Az intézményesülés – a fentiekből is következően - elkerülhetetlen folyamat egy közösség életében, ezért nem az a kérdés, hogy kell-e, hanem az, hogy hogyan.

Erre a hogyanra keresem a választ.

A koncepcióm

Az egyháztörténelem jól mutatja azt a készségünket, hogy keresztényként is a világból vegyünk mintákat. Vannak nyilvánvalóan elkerülhetetlen minta átvételek. Ilyen például, hogy egyetlen keresztény közösség sem függetlenítheti magát az őt körülvevő társadalom törvényeitől. (Természetesen nem olyan törvények betartásáról van szó, amelyek ellenállásra szólítanának fel meggyőződésünkkel szemben. Mi most – Istennek hála – nem ilyen rendszerben élünk.) Tehát példának okáért egy felekezet csak annyiban alakíthatja ki pénzkezelési normáit önmaga, amennyiben mozgásteret adnak neki az állam törvényei.

Viszont amiről szó van, az inkább az, hogy amikor az egyházat császárság vette körül, akkor ahhoz hasonló egyszemélyi intézményvezetés alakult ki. Ma, amikor a pluralizmus és demokrácia vált divatossá, akkor ehhez mérten alakulnak ki normák keresztény közösségekben, keresztény emberekben. Ideértve azt a szemléletet, hogy választott tisztségviselést tartanak elfogadhatónak és ideértve azt is, hogy egy felekezetet kényünk-kedvünk szerint elhagyhatunk.
Noha valójában az intézménynek az lenne a funkciója, hogy rajta keresztül bemutatásra kerüljön, hogy „így uralkodik a Krisztus”. A világból vett minta viszont csak azt képes megmutatni, hogy az emberek a maguk irányítására milyen rendszereket tudnak kitalálni.
Ha viszont ez így van, akkor a Tomka által megfogalmazott intézményesülés csak az utóbbit képes mindig újratermelni, ami nem fog elvezetni a célhoz. Így felmerül a kérdés, hogy mégis honnan vegyünk mintát úgy, hogy közben ne erőszakoljuk meg sem az intézményesülés természetes folyamatát, sem – legfőbbképpen – az Isten Beszédét?

Csak azt az utat látom erre, ha bibliai mintát követünk. Ugyanis a bibliai értékrendet egy keresztény közösség kész elfogadni és ahhoz idomulni, így nem éli meg erőszakként az ahhoz való formálódást. Az egyetlen igazi gondot viszont az jelenti, hogy az Újszövetség tekintetében kevés az információ arra, hogy miképpen zajlana is le ez a folyamat. Olvasunk szolgálatra rendelt személyekről, olvasunk presbiterekről, diakónusokról. Olvasunk arról, hogy presbiterek részt vettek a vezetésben, de olyanról is, ahol Jakab primátusa érvényesült. Nem szabad elfelejteni, hogy az Újszövetség az Ószövetséghez képest rendkívül rövid időt dolgoz fel! Lehet mondani, hogy ennek oka van és minden úgy jó, ahogy akkor volt, csak éppen a történelem nem igazolja az állítást, valamint abból, ami nincs megírva, nem lehet olyan következtetést levonni, mintha meg lenne írva.
Ezért én az egyetlen olyan mintához szeretnék nyúlni, amiről bizonyosan tudjuk, hogy isteni kinyilatkoztatás: a Mózes és Áron szolgálata nyomán kialakult (kialakításra szánt) intézményi viszonyokat. Természetesen nem feleltethető meg minden tekintetben az újszövetségi viszonyoknak, hiszen rögtön szembe találjuk magunkat azzal, hogy a kereszténységbe úgy, mint az ároni rendbe, nem lehet beleszületni. Viszont amiben feltétlenül vizsgálhatónak tartom az éppen a téma szempontjából legfontosabb, hogy mindkettőnek van körülhatárolt szerepe és egymáshoz képest autonómiája.

No egyelőre ennyi témaindításként.