Sziasztok!

Törökbálinti vagyok én is, mint Diána. Köszönöm a tv1-nek, hogy láthattam a döntőt elejétől a végéig. Hallottam, hogy Diána nagyon jó eredményeket ért el. A döntőt olyan izgalommal néztem végig, mintha nekem kellett volna teljesítenem. Mikor tudhattuk, hogy aranyérmes lesz, akkor már azért szurkoltam, hogy hibapont nélkül lője végig a döntőt. Mikor ez sikerült Neki, akkorát ordítottam, hogy beleremegett a jól megépített házunk:-) Az eredméyhirdetés után sokáig vártam, hogy tudatosuljon bennem a tény, majd küldtem neki egy sms-t. Megírtam, hogy örülök a sikerének, köszönöm az élményt, és hogy a továbbiakra vonatkozóan is hasonló jókat kívánok.

Részemről le is tudtam a dolgot, mondván: meg kellett tennem, nekem jó volt. Átélni, és megírni is.

Erre mi történt pénteken? Csöngött a telefonom, Diána hívott. Komolyan mondom, ilyen helyes, kedves, tündéri beszélgetésem rég volt már annak ellenére, hogy csak hablatyolni tudtam. Megköszönte (Ő!) a kedves sms-t, a fáradságot, amivel kiderítettem a telefonszámát, és hogy ismeretlenül is időt fordítottam rá. Szerintetek erre mit lehet mondani? Én nem tudtam szavakat találni, elég suta voltam:-) A mai napig euforikus állapotban vagyok attól, hogy egy olimpiai bajnok felhívott engem (!), és örült az örömömnek -és szerintem még nagyon sok magyar örömének-.

Üdv:

The Lake