Az év fája, a vadkörte FIÚK JELKÉPE Immáron harmadik éve, hogy hírt adhatunk arról: Európának éppen melyik ritkulóban lévő vagy csak mellőzött őshonos fáját tüntették ki „Az év fája” címmel. Két évvel ezelőtt a vadcseresznye,tavaly a kislevelű hárs, 1998-ban pedig a vadkörte nyerte el hazánkban ezt a címet. A vadkörtefa gyümölcsét már a neolitikumban gyűjtötték. Bizonyság erre: a svájci cölöpépítmények feltárt hulladékgödreinek maradványai között tömegesen találtak körtemagvakat... Termeszteni az ókorban, Perzsiában és Örményországban kezdték, s onnan jutott el Görögországba, majd a Római Birodalomba. Az ókori mediterrán kultúrákban a mitológia világának fontos szereplői a növények, köztük a körte. A görög Peloponnészosz-félszigetnek számos Apia, azaz körte elnevezésű települése e faj elterjedtségére utal. A körte Föníciában a holdistennőnek volt a szent fája – fehér virága miatt. A mükénéi Héraionban, a Héra-szentélyben a holdistennő szobrát körtefából faragták ki csakúgy, mint a biotiai Athéné tiszteletére állított Onké-, azaz körtefa-szentélyt. Homérosz az Iliászban a körtét az istenek ajándékának nevezte. Az Odüsszeiában a főhős atyjának, Láertésznak a kertjeiben tizenhárom fajtája szerepel, de „körte a körte körül puhul, érik” Alkinoosz kertjének terebélyes fáin is. Az eposz beszámol annak a Tantalosznak a kínjairól, akit tévútra jutó fiaként Zeusz örök szomjúságra ítéltetett. Ha a fiú a folyó fölé hajol, a víz kiapad, ha a körte vagy az almafa gyümölcse után nyúl, a fák ágai elhajolnak. A körte a férfiúi nemzőképesség jelképe. Innen és az életfa-lélekfa szimbólumból ered az a szokás, hogy gyermek születésekor fácskát ültettek. Az alma a leány, a körte a fiú jelképe volt. Az ősi, az ókori kultúrákig visszavezethető hit szerint a növények termékenységéért a folyó menti fákban lakozó szellem felelős, e szellem védelmezi az állatokat is, és gyógyító ereje van neki. A kaukázusi cserkeszek* a jószág védelmezőjének a körtefát tartották. Az Ôszi ünnepen a mi karácsonyi fenyőfánkhoz hasonlóan díszítették fel. A mesék és a mondák világában találkozhatunk „jelet adó” jelzőfákkal. A „világ jósfája” a belőle folyó tejjel és vérrel jelez, a „világ zengő fája”, a tündérkertben álló „aranykörtefa” – megérintésekor – csengés-bongással riasztja gazdáját. Körtefa Plinius könyvéből Marok, must, tök és társai A körte ókori termesztéséről elsőként a görög Theophrasztosz számolt be a Kr. e. IV. században. Vad és nemes körtét említ, s ismerteti a magvetést meg a dugványozást, a sarjak ültetését meg az oltást is. A körtegyümölcs telepítésére a dombos erdők alsó részét ajánlja. A Római Birodalom, mint megannyi más gyümölcsünk esetében is, nagy hatással volt a körtefajok háziasítására, nyugat- és közép-európai elterjedésére. Cato (Kr. e. 234–149) a De Agricultura című művében hat fajtát név szerint közöl: marok-, „Anicius-”, vetési, „Tarentumi”, must- és tökkörte. Plinius a Kr. u. I. században további harmincöt körtefajtáról tudósít. Fölemlíti, hogy néhány fajtát vidékenként más-más néven neveznek. A körtefajtákat érési idejükről, alakjukról, színükről, származási helyükről, illatukról vagy a termesztők nevéről nevezték el: az árpával érő körte az újkori magyarországi leírásokban is szerepel, ismeretes a „Hordaria”, a „Laureat” vagy babérkörte, a „Tiberianat”: Tiberius császárról kapta nevét...A kora középkori Európából kevés nyoma maradt a körte termesztésének. Nagy Károly a Capitulare Villisben már utasítást ad a nyers fogyasztású, a főzésre alkalmas és a késői érésű körte ültetésére. A XIV. századtól Franciaországban, Angliában és Belgiumban foglalkoztak nagyban a körte háziasításával és a fajtanemesítéssel. A díszkertben is helyet kapott. A barokk pompa szimbólumává vált versailles-i kastély oldalszárnyaihoz támasztva (a mai Kertészeti és Tájépítészeti Főiskola falai mentén) napjainkban is teremnek az évszázados körtefák. Hagyás- és jelzőfák A vadkörte magyarországi termesztésbe vonása és a fajtanemesítés a honfoglalás után az erdőkben és irtásokon előforduló vadkörtének hagyásfaként való megtartásával, majd szaporításával kezdődött. A pannoniai eredetű szőlő- és gyümölcstermesztés a magyar államalapítás után több római kori termesztőhelyen ismét felvirágzott. A szőlőkbe ültetett gyümölcsök között – a gesztenyén kívül – az egyik legfontosabb a körte volt. A Szamota István és Zolnai Gyula gyűjtése alapján feltárt középkori helyneveink és dűlőneveink között számos olyat találunk, amely gyümölcsfáról, annak valamely tulajdonságáról neveztetett el. Különösen a vadkörtefákat nevezték meg. Szerepel az oklevelekben kétágú körtvély, keserűkörtvély, sokkörtvély, remetekörtvély, csonkakörtvély, kőben álló körtvély, gyakorkörtvély, magaskörtvély, édeskörtvély, ikreskörtvély, kékellőkörtvély és kiskörtvély is. A középkori erdőirtások révén nyert legelőkön a gyümölcsfákat hagyásfaként őrizték meg. Az oklevelek tanúsága szerint ezek sokszor birtokhatárt is jelöltek, valamint tájékozódási pontok voltak az utak és az útkereszteződések mentén. Gyümölcsérés szerint Bél Mátyás az 1730-as évekbeli magyarországi népélet és gazdálkodás leírásában a gyümölcsfák között az alma után másodikként a végtelen változatosságú körtefajokról szólt. Csak a legfontosabbakat említve huszonnégy – magyar nevén is ismert – fajtát sorolt fel, hozzátéve, hogy ezeken felül még sok száz más is akad. A különféle fajokat és fajtákat gyümölcsérés szerint mutatta be. A korai körték között első a muskotály és a nyári vagy augusztusi (Augsbirn), majd az árpával érő, ezt követően a zabbal érő, majd a zöldkörte (Selenkabirn), ezután az aprókörte („betisia”) és a borízű következik. Nagynak és kíváló ízűnek mondja a „Lőrinckörté”-t, ám ennél is kedvesebbnek tartja a Lukrétiáról elnevezett bíborvöröset. Ehhez hasonló a ritka előfordulású „Károlykörte”. Szól a sárga „Adorjánkörté”-ről, a kellemes ízű királykörtéről és a legfönnségesebbnek tartott császárkörtéről. Ez utóbbival rokon a nagy gyümölcsű, a markot megtöltő marokkörte és hasonló a „Papolci”-nak nevezett, az egész országban elterjedt fajta. Felsorolásában szerepel még a bőtermő barátkörte (Minischbirn), a mézízű „Salzburgi kis- és nagykörte”, a barna színű és igen nemes ízű szerecsendió-körte, a viaszkörte, az aranykörte (Dukatenbirn), a mustárkörte (Senfbirn), a húsos körte (Fleischbirn), a vérkörte (Blutbirn), a poloskakörte (Wantzenbirn) és a tömjénkörte. Említi még a „Pergamotikai” és „Macarius-körté”-t, valamint másokat, amelyeknek több változata is ismeretes volt a XVIII. század végén. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály a Magyar Füvészkönyvében a Körtvélyfa címszó alatt négy fajt említett. A „vaczkor”-t a Pyrus communisszal, a közönséges körtével azonosította, s ennek már akkor nyolcvannál több „mívelés által kivált” kerti fajtáját ismerte. Bereczky Máté 1887-ben a Gyümölcsészeti vázlatok című művében nyolcvanhárom nemes körtefajta részletes leírását adta. Surányi Dezső 1985-ben 1500 ismert körtefajtáról írt. Központja a Szerémség volt A gyümölcsfák szaporításának legrégibb formája, hogy az erdőt járók a legízletesebb gyümölcsű fákról szedett oltóággal oltották be a vadkörtéket és a vadalmákat. Ez a gyakorlat a középkori, XI–XIII. századig visszanyúló ártéri gazdálkodás során a keményfa-ligeterdőkben alakult ki. A beoltott fák a közösség- vagy az uradalom tulajdonában voltak, s kivágásukról csak közösen dönthettek, akkor, amikor a földnek, a fának és gyümölcsének a tulajdonjoga különvált. A tilalmas keményfaerdőkben* a gyümölcs haszna sok esetben a falu népét vagy az oltót illette meg. A rétek gyümölcsterméséből örökösödéskor a leányok akkor is részesültek, amikor a területet magát a fiú kapta örökrészül. Az ártereken gyümölcsös szigetek alakultak ki, s azokat családok között osztották fel. Az ezeken termesztett körtefajták számát harmincra-negyvenre taksálják. A vadkörte a népi termesztésben elsősorban aszalványként hasznosult. A kertekbe telepített körte termesztésének központja a reneszánszban a Szerémség volt, Probus római császár szülőföldje. Galeotto 1485-ben Mátyás királyról, a magyar életről és a magyar földről írott művében a szerémségi püspököt és a vidéket így említi: „Hogy a Szerémség boráról hallgassak, amely annyira kellemes, hogy az egész földkerekségen nehéz lenne párját vagy csak hasonlót találni, és hogy a kobakkörték nagyságáról és finomságáról se beszéljünk, amelyek olyan nagyok, hogy kézzel is alig lehet körülfogni ...” A török korban számos új növényfaj került hazánkba Kis-Ázsián és a Balkánon, valamint tengeri úton Spanyolországon és Bécsen át. Több különleges magyar gyümölcsnek tartott faj jutott ekkor hozzánk, köztük néhány olyan körteféle, amely a későbbi korok nagy változatosságát, a termesztésbe vont és nemesített fajták sokféleségének alapját adta – az őshonos fajok változatain felül. A terjedő díszkertekben a szabályos közökbe ültetett gyümölcsfák is fontos helyet kaptak. A XVI. századi nemesség törekedett arra, hogy kertjeiben a korán érő körtefajták is helyet kapjanak. Lippai János a Posoni érsekkert 1664. évi leírásában négy korai fajtáról (muskotály-, hosszúszárú, árpával érő és a pünkösdi körtéről) számolt be. A legnevezetesebb nyári körte a „Kármán körte” volt, ezt a Felföldön császárkörtvélynek is nevezték. A XVII. században a téli körték között a Ciprus ősi nevét viselő „Makaria-körtét” tartották a legjobbnak. A versailles-i konyha- és gyümölcsöskert körtesövénye és annak gyümölcse korabeli metszeteken Búcsú a vackor alatt A számtalan újabb és újabb változat mellett a vackor, a vadkörte becses fa maradt. Melius Péter Herbáriuma a „körtvélyfa” leírásával kezdődik. Rákóczi-emlékfáink között ugyancsak találhatunk vadkörtét. A fejedelem a dédai birtokán állott terebélyes vadkörtefa alatt vett búcsút – száműzetésbe indulván – hűséges parasztjaitól. Húsos erdei gyümölcseinknek fontos szerepük volt a népélelmezésben. „Néhol az erdő oly nagy mennyiségben kínálja azokat, hogy valóságos természetes gyümölcsöskert... A Parádi-völgy erdeje, ahol most a fürdő épületei húzódnak meg, Recsk felé ligetekké és cserjésekké foszladozik szét, amelyekben vadalma, vadkörte, szeder, csipkebogyó stb. terem. Mellettük a mezőn legel a recski gulya, közben pedig a pásztor megszedi a ligetben és a cserjésben a maga gyümölcsét. Ismeri a fákat, tudja melyik milyen ízű gyümölcsöt terem, s mikor egyszer találkoztunk, megkínált érett vadkörtével, amellyel éppen akkor szedte tele a kalapját” – írja Rapaics Raymund a Magyar Gyümölcs című híres munkájában 1940-ben. Elveszett hagyomány? A kötődés az oly sokféle jelentéssel és szereppel bíró körtefához a néphagyományban is fontos szerepet kapott, s a költőket is megihlette: „Jaj, nékem az a legszebb, mégiscsak az a legszebb,/ az a vadkörtefa, félig lombjavesztett,/ áll a legelő szélén, áll a tűnő időben,/ nyája nélküli pásztor, szikár magányos őrszem,/ üszkös fekete ágak, fészkek nem rejtő ágak,/ úti pihentetői tovaszálló madárnak,/ makacsul még kék ég táblája felé nyúlnak/ s nem írnak, nem törölnek ezek a görcsös ujjak,/ nem élnek, el sem múlnak, nem írnak, nem törölnek,/ mondják a mondhatatlant, a minden szónál többet...” (Sipos Gyula: Elégia egy somogyi vadkörtefához). A vadkörte ültetésének, illetőleg megőrzésének hagyománya a lírai sorok ellenére, sajnos, elenyészett. Bár természetes terjeszkedése, folytán legelőterületeinken, gyümölcsöseinkben ma is szinte mindenütt jelen van, a területtulajdonosok és a gazdák nem fordulnak oly figyelemmel e fafaj felé, amely azt igazán megilletné. Hagyományos hasznosítását fölelevenítve a vadkörte a legelőfásításnak, a mezsgyéknek, a határültetéseknek szép és hasznos növénye lehetne. Jó szárazság- és sziktűrő képessége révén az alföldi szikes pusztákon is kiválóan alkalmazható tájfásításra, esetenként az akácot helyettesíthetné, és színesítőként is számításba vehetnénk. Az elmúlt időszakban elhanyagolt „vadkörténket” minden téren érdemes lenne ismét felkarolni... Konkolyné dr. Gyuró Éva (Következik: Vackor, az „élvezhetetlen”) a http://www.sulinet.hu/cgi-bin/db2www/ma/et_tart/lst?kat=Adbj&url=/eletestudomany/archiv/1998/9836/vadkorte/vadkorte.html