[GÁZLÓ – Emlékek, kicsit megkésve]

 

Mire ezek a sorok napvilágot látnak már régen elült a csatazaj, visszatért a nyugalom a tájra, a Bakony megint éli megszokott, csendes életét. Elvonult a hadnép, s mára a küzdők is kipihenték a hosszú megpróbáltatás fáradalmait. Legfeljebb még itt-ott fellelhető keréknyom foszlány emlékeztet csupán a nagy erőpróbára. Igen, megint véget ért egy nagy csata, idén is megvolt a Gázló!

 

E kis rezignáció némiképp megmagyarázható egy magamfajta agg műkedvelő tekerőnek. Számomra nagyon kedves ez a rendezvény, jóval többet jelent, mint egy egyszerű TT, vagy bringás megmozdulás. Egy picit olyan, mint az első szerelem. Lázasan készülök, gondolatban újra és újra végigjárom a pályát, böngészem a jól ismert térképet, szintmetszetet. Olvasom a korábbi évek beszámolóit, és ezredszer is megnézem a régi fényképeket. Faggatom az időjósokat és aggódom, hogy milyen lesz az idő, a terep. Aztán felvirrad a nagy nap, indulni kell! Ragyogó napsütés, enyhe szellő, csillogó harci paripa, kellemes baráti társaság. Sok ismerős és megannyi még ismeretlen arc. Minden együtt van a nagy beteljesüléshez.

 

Elindulunk. Pulzus az egekben, hiába próbálom fegyelmezni magam, az adrenalin megteszi hatását. Öreg, ne csináld, nem fogod bírni! Bíztatom, vagy inkább nyugtatom magam, kevéske sikerrel. A cimborák jókedvűen nyomják mellettem, nem maradhatok szégyenben! Különben is, ők tőlem várják az útmutatást, mivel én ismerem a pályát. Mire mennétek nélkülem? – gondolom nagyképűen. Hát akkor gyerünk, húzzunk bele. Herendig nincs különösebb gond, olajozottan megy a tempó, de a pulzus csak nem akarózik a kívánt szintre apadni. A hosszú aszfaltos emelkedőn kicsit visszaveszek, a többiek megvárnak odafenn. Kezdek lenyugodni. Felérek, minden rendben, irány a hullámvasút. Sár. Kár, mert ez szárazon az igazi. Kicsit rinyálok, nem szeretnék bukni, nem akarok több sisakot venni az idén.

 

Fodor-tanya. Az EP elköltözött a jól megszokott fák alól, így a kék ég alatt fogyasztjuk el szendvicseinket. Molyolgatunk, fotózgatunk, cseverészünk, majd nyomjuk tovább. Bemegyünk a fák közé, nem is olyan vészes, már ami a sarat illeti. Szénahordó út is kellemes, jobb, mint amire számítottam. Aszfaltos suhanás után felmegyünk Királykapuhoz. Kicsiny jópofizás, pózolás és megint surrognak a gumik. Kezdődik a kedvenc szakasz, a murváson csűrünk ezerrel. Táj gyönyörű, iram kiváló, pulzus csapnivaló. Hipp-hopp leérünk Odvaskőhöz. Pompásan felszerelt frissítő állomás. Elgondolkozom, nem lenne jobb a rövidebb táv? Itt még kiszállhatnék. Társaim hallani sem akarnak sóher tervemről, valamiért ragaszkodnak hozzám. Nagy a kísértés, de amúgy nem gondoltam komolyan.

 

Rézbükki út. Minden Gázlók legnemesebb kihívása, a bakonyi mászások királya. A párás levegő nyomaszt, pulzusom már fenn a csúcson, de én még az első kanyarig sem jutottam. Tekerek, nyűglődök, izzadok, nyafogok. Leveszem a bukómat, csatolom a kormányra, szemembe sós lé csorog. Úgy érzem, hamarosan megvakulok. Tekerek tovább, kissé szárnyszegetten. Tarka pillangó landol a sisakomon, útitársnak szegődik mellém. Pár méter után elhagy, lassú neki a tempóm. Gyorslábú ifjoncok vágtatnak el mellettem, mosolyukat visszatartják. Sóvárogva bámulok utánuk, letűnt ifjúságom emlékképei derengenek fel bennem. Amikor még én is így tudtam pörgetni. Aszfalton sárga nyíl és számjegy tájékoztat, 1,7 km van még hátra a csúcsig. Előttem Solymi andalog, bevár. Harapunk egy falatot, aztán együtt megyünk tovább. Fenn a gombóc tövében vidám társaság üdvözöl. Felértem végre. Pecsét, néhány csepp olaj a kiszáradt láncnak, víz a tüzes toroknak.

 

Ereszkedés az aszfalton. Nem sietek, hadd menjenek elől a gyorslábú társak, félszemmel a tájat sasolom. Suhanok az árnyas fák között. Lassan elfogy az aszfalt, jön megint a kedvenc, a murvás. Utolérem a brigádot, sőt még két ismeretlent is. Szárnyalok, most mennék előre. Sikerül, pedig nem is erőltetem. Megint aszfalt. Bevárom a társakat, együtt megyünk a Pokolba. Ez már Vinye. Sorbaállás, ebéd, és egy sör. Megint jobban érzem magam. Megyünk tovább, most már valóban gázolni. Előbb engem akar egy Merci. Nem is tudok rá igazán haragudni.

 

A vidék fájdalmasan gyönyörű. A Cuha fodrosan tekereg, csobog a kövek között. Zutty, bele a közepébe. Tekerek tovább, megint egy átkelés. És újra, és újra. Közeledek a hídhoz. Kamerás ember várja a gyanútlan áldozatokat. A híd alatt soha nem látott méretű pocsolya. Felmászok a dombra, át a síneken. A többiek követnek. Tekerek tovább. Újabb átkelés a patakon, a legmélyebb. Kötésig ér a víz, de baj nélkül átúszom. A kirándulók megtapsolnak. Nyargalok tovább, be a kedves kis állomásra. Bevárjuk a lassabbakat, majd kaptatunk a sáros domboldalon. Véget ér az erdő, jobbról a távolban a Kőris gömböce virul a napfényben. Aszfalton zúdulunk Porváig, majd pocsolyákkal ékesített földúton kerülgetjük egymást és a tócsákat. Aszfalt megint, itt már jártunk ma egyszer. Felmászunk egy darabon, hogy lezuhanjunk Bakonybélbe. Az EP-n Nomadék hangos kurjongatással üdvözlik megfáradt csapatunkat. A kocsma a régi, a csapos lány új, és nagyon kedves. Hamvába dőlt udvarlási kísérletünkre csak elnézően mosolyog. R0fike tiszteletére elnyelünk egy szigorú almafröccsöt. Pihegünk még egy cseppet, majd folytatjuk.

 

És következik a Hajag. Régi jó ismerős, sok újat nem tartogat számomra. Inkább lelkileg fárasztó. Fizikumról amúgy is dőreség lenne már beszélni. Kiborít a sok vízátfolyás, az öklömnyi kövek monoton halmaza, a tarkómat perzselő napsütés és társaim hihetetlen teljesítménye. Romokban heverek, nyomokban sem ismerek magamra. Szenvedek, de igyekszem titkolni. Tudom, ez az utolsó próbatétel. Fenn a tetőn a cimborák rezignált mosollyal fogadnak. Őszülő halántékukon megsokasodott ráncok. Hmmm, hát ilyen sokat kellett várni rám?

 

Leereszkedünk Hárskútra, innen az erősek tovaszáguldanak, én megint bevárom a többieket. Együtt szárnyalunk Márkóig. Nem erőltetem, de így is felmegy 68-ra. A végén kimarad a hadiút, ezt nagyon sajnálom. Az egyik kedvencem volt. Begurulunk a malomhoz. Utolsó bélyeg a papíron, pár korty még a kulacsba. Egynyomos földúton zakatolunk, harci kedvem ismét a régi. Jól esik, és lazán megy a 35-ös tempó. Lassan feltűnik a város, közeleg a vége. Még egy kis bóklászás és egy rövidke csapatgyűlés. Begördülünk a célba. Hatalmas ováció fogad, Bapuék gratulálnak elsőként. Mosolyuk őszinte, ez jóleső elismerés, hiszen ők végig előttünk jöttek. Leadjuk okmányainkat, szorgalmasan rázzuk egymás kezét. Családom fagyit nyom kezembe, örömmel nyalogatom a hűs gombócokat. Pihegünk, nyilatkozunk, örömködünk. Megcsináltuk!

 

Fáradt vagyok és egy kicsit csalódott. Én nem így akartam. Túl sokat rohantam, mint akit üldöznek. Ez nem az én világom. Kár, mert így megint egy évet kell várnom, hogy megint elindulhassak.

 

Szép volt HBSE, köszönet ezért a remek buliért.