Egyetértek Kovács Kettő Béla hozzászólásával, mert reálisan vagy rózsaszinben látni valamit az két dolog. Én 36 évig éltem a Kádár rendszerben és ahhoz a több milliónyi kedvezményezetthez tartozom, akik a változásokban a lehetőséget élték meg, és nem vagy kevéssé érezték bőrükön a diktatúrát.

Azoknak, akik azt gondolják, hogy Kádár is nélkül is fejlődött volna a magyar falu, talán igazuk van, de hogy nem kevésbé fájdalommentesen arra mérget mernék bevenni. 15 éve, hogy demokráciában élünk, de hogy ez fájdalommentes lenne az emberek többsége számára, azt szerintem senki nem merné állítani.

Majdnem minden, emberek millióit érintő változás kényszer hatására történik. Most a bankok, a multik, a globalizáció képében jelenik meg a kényszer és ha nem is akasztanak, félek, hogy az áldozatok száma nem kevesebb, mint Kádár idejében volt. Bár az öngyilkosságok száma azt hiszem csökkent. Viszont világelsők lettünk a természetes halandóságot tekintve az 50-65 közötti férfiak mezőnyében különösen, de általában is.

A mindent behálózó besúgó rendszerről speciel nekem az a véleményem, hogy nem volt kötelező jelenteni, ha valakit megkerestek ilyen igénnyel, az mondhatott nemet. Én voltam MSZMP tag, 2 év után a kizártak a pártból, majd a magasabb fórum a legsúlyosabb pártbüntetéssel visszavett és csak 1988-ban léptem le a süllyedő hajóról, azóta viszont egyik párt körül se sertepertélek. És bár politikai jellegű hibát követtem el, a velem kapcsolatban alkalmazott megtorlás enyhe volt, nem akartak ellehetetleníteni, inkább csak példát statuáltak.

Tartom továbbra is azt az állításomat, hogy Szent István és Hunyadi Mátyás kezéhez legalább annyi vér tapadt, mint Kádáréhoz, mégis tiszteljük őket, nagy uralkodóként, a nemzet jótevőjeként gondolunk rájuk, a bűneikről pedig szemérmesen hallgatunk.