5.Végre midőn odaért már arra a messzi szigetre,
ott a sötétlila tengerből a mezőre kilépett
és ment, mígnem a nagy barlanghoz elért, hol a nimfa
élt, az a szépfonatú; s őt otthon lelte lakában.
Tűzhelye nagy lánggal lobogott, és szerte szigetjén
cédrusok és hasadó tujafák jóillata szállott,
míg égtek; s bent szép hangján danolászva a nimfa
járt a szövőszéknél és szőtt, vesszője arany volt.
=============================================================
HATODIK ÉNEK
ODÜSSZEUSZ MEGÉRKEZIK A PHAIÁKOKHOZ

S jött is a széptrónszékű Hajnal, s drágaruhájú
Nauszikaát fölverte: csodálta a lányka az álmot,
s termeken át indult, a szülőinek is hirüladni:
jó apjának s anyjának; bent lelte meg őket.
Anyja a tűzhelynél szolgálólányai közt ült
s tengeri-bíbor szállal szőtt; apját pedig akkor
érte, mikor kifelé ment épp, a neves fejedelmek
gyűlésébe, hová fényes phaiákjai hívták.
Hát odaállt szeretett apjához a lányka s ekép szólt:
"Édes apus, szekeret nem akarnál adni ma nékem,
jókerekűt, magasat, hogy drága ruháim a vízhez
mosni vigyem, hisz mind szennyes halmokba hevernek?
Hozzád is, mikor ott a tanácsban döntesz a legfőbb
embereiddel, az illik, hogy csupa tiszta ruhát hordj.
Öt kedves fiad is van még palotádnak ölében,
kettő már házas, de a többi legény a javából,
s mindig tiszta mosott köpenyegben akar valamennyi
menni a táncba: s mindevvel gondolni nekem kell."

Így szólt, mert szégyelt viruló nászt mondani édes
apja előtt. De az értett mindent, s válaszul így szólt:
"Nem tagadom meg tőled az öszvért s mást se, szülöttem.
Hát csak eredj: majd fölszerelik szekerünket a szolgák,
jókerekűt, magasat, kast is tesznek tetejébe."
============================================================

NYOLCADIK ÉNEK
ODÜSSZEUSZ A PHAIÁKOK KÖZÖTT
Ekkor a kedves dalnokot is bevezette a hírnök;
azt, kit a Múzsa kegyelt, s akinek jót s rosszat is osztott:
mert elvette szemét, de adott neki mézizü dallást.
Most hát Pontonoosz vitt néki ezüstszögü széket
épp a középre; nagy oszlophoz támasztva a hátát;
és felakasztva a szögre az éleshangzatu lantot,
válla fölé, megmondta a hírnök, mint vegye kézbe;
és a dalos mellé remek asztalt és kosarat tett,
jó kupa bort is elébe: igyék, ha kivánja a lelke.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
hősök híréről késztette dalolni a Múzsa
Démodokoszt. Dala híre a tágterü égbe hatott el:
mert a viszályt, Odüszeusz meg a Péleidész Akhileusz közt
zengte, miként civakodtak a dús isten-lakománál
szörnyü szavakkal; örült neki titkon a nép fejedelme,
Átreidész, amiért civakodtak a legjelesebbek.
Mert erről jósolt egykor neki Phoibosz Apollón,
isteni Pűthóban, hogy elért oda, kőküszöbére
jósszóért: mivel akkor zúdult rájuk a romlás
trósz- s danaoszra először, a nagy Zeusz rendeletéből.

Hát ezt zengte a nagyhirü dalnok; s közben Odüsszeusz
nagy bíbor köpenyét fogván fölvonta fejére
izmos két kézzel, s vele szép arcát betakarta:
mert szégyelte, hogy észrevegyék, mint csordul a könnye.
És valahányszor a dalt szűntette az isteni dalnok,
szétmorzsolta a könnyét és leeresztve a leplet
loccsantott kettős poharábol az égilakóknak:
és mikor ismét dalbafogott az, mert követelte
tőle a phaiák főnök mind, a szavának örülve,
ő ismét zokogott, betakarva fejét köpenyével.
Senkise látta ugyan közülük, hogy csordul a könnye,
észre csak Alkinoosz maga vette, amint odanézett
és a nehéz sóhajt hallotta az oldala mellett.
============================================================
"Phaiák főnökök és vezetők, hallgassatok énrám.
Eltelt már igaz-osztású lakomával a lelkünk,
s mely viruló lakomának örökkön társa, a lanttal;
most menjünk ki s a versenyeket próbálni siessünk,
mindet; hadd mondhassa el otthon majd ez a vendég,
rögtön amint hazaér, hogyan értünk legkitünőbben
kélni birokra s ökölre, szökellni, szaladni a pályán."

Így szólt és vezetett; vendégei mentek utána.
Szegreakasztva a hírnök az éleshangzatu lantot,
Démodokoszt kézenfogván kivezette a házból
és ugyanarra vezette, amerre siettek a többi
phaiák főnökök is, szemlélni, csodálni a versenyt.
Mentek mind a piacra, utánuk a nagy sokaság kélt,
számtalan ember, s rendbe fölállt a derék fiatalság.
============================================================
Csak maga Alkinoosz szólt, választ adva szavára:
"Nem mondtál, idegen, számunkra olyant, ami nem szép,
mert a vitézséget, mi tiéd, bizonyítani vágyol,
megharagudva, amért a porondon e férfi eléd állt
s ócsárolt, ahogyan sose szídná harci erényed,
lelkéből aki illő szót kijelenteni jól ért.
Rajta azonban, hallgass most a szavamra, hogy elmondd
más hősöknek is otthon majd palotádnak ölében,
míg feleségeddel lakomázol s gyermekeiddel,
emlékezve jelességünkre, milyen tudománnyal
áldott meg bennünket Zeusz atya, ősi időktől.
Birkózásban, ökölvívásban a legkitünőbbek
nem, de vagyunk a hajózásban, meg a fürge futásban.
Mindig az ünnep kedves, a lant minekünk, meg a körtánc,
tiszta ruhák bőven, s a meleg fürdők, puha ágyak.
Rajta, ti táncos phaiákok közt legkitünőbbek,
táncra! szeretteinek hadd mondja el otthon e vendég,
rögtön amint hazaér, hogyan értünk legkitünőbben
járni hajóval, inalni, dalolni, dobogni a táncban.
S Démodokosznak az éleshangzatu lantot azonnal
hozzátok csak elő, valahol bent lesz az a házban."

Így szólt isteni Alkinoosz; s már kélt is a hírnök
hozni a vájt lantot palotájából a királynak.
És a kilenc, aki versenyt rendez, azonnal előállt;
ők szokták mindig jelesen rendezni a pályát:
most földöngölték, szép széles kört keritettek.
Közben a hírnök hozta az éleshangzatu lantot
Démodokosznak. Az ott a középre vonult, körülötte
álltak a fölserdült ifjak, kik a táncba kiválók,
s isteni táncban ütötték lábbal a földet. Odüsszeusz
lábuk csillámlását nézte, csodálta szivében.

Ő meg a húrba kapott s kezdett is zengeni szépen:
nászra miként lépett Árész s koszorús Aphrodíté,
Héphaisztosz házában mint ölelőztek először
titkon; számos ajándékkal jött az s kerevetjét
szennyezték Héphaisztosznak. S ment ahhoz a hírnök:
Héliosz; ez jól látta, amint szerelembe vegyültek.
Héphaisztosz mikoron hallotta a lélekevő hírt,
ment a kovácsműhelybe, szivében rejtve a rosszat;
üllőtalpra nagy üllőt tett, láncot kalapált ki,
nemszakadót, hogy a két szeretőt ottfogja örökké.
S elkészítve a csapdát így, Árészra dühödten,
ment hálótermébe, ahol szép fekhelye állott:
körben az ágylábakhoz erősítette a csapdát,
és a tetőről is számos lánc szála szaladt le,
mint valamely könnyű pókháló, látni a boldog
égilakók sem tudták: annyira mesteri mű volt.
És miután kerevetje köré kivetette a csapdát,
úgy tett, mintha a jólépült Lémnoszba utaznék,
mely minden föld közt számára a legszeretettebb.
Lesben aranyzabolás Árész sem hasztalan állott:
hogy meglátta ügyes Héphaisztoszt útnakeredni,
ment széleshírű Héphaisztosz háza ölébe,
vágyva erősen a szépkoszorús Küthereia szerelmét.
Aphrodité hazajött épp apjától, a hatalmas
nagy Zeusztól, s le is ült; Árész a szobába belépett,
átkulcsolta kezét sebesen, szót szólva kimondta:
"Ágyba, szivem, gyorsan: kerevetre feküdve örüljünk;
mert nincs itthon Héphaisztosz, de bizony valahol már
lép Lémnosz fele, durvabeszédű szintiszi néphez."

Szólt; mire Aphrodité örömest kívánt vele hálni.
Végigdőltek az ágyon ketten: rájuk is omlott
erre a fortélyos Héphaisztosz mesteri lánca,
tagjaikat mozdítani már, megemelni se tudták;
végre is átlátták, hogy nincs számukra menekvés.
Jött közelükbe a nagyhírű bicegő Héphaisztosz.
Még Lémnoszba sem ért s már fordult vissza az útján,
mert őrt állt neki Éeliosz, s megmondta, mi történt.
Kedves háza felé indult, keseregve szivében;
ott a küszöbnek előtte megállt, elfogta a vad düh
s rettentőt rikkantott mindegyik égilakóhoz:
"Zeusz atya és boldog, sosemúló égilakók mind,
jertek látni nevetséget, de olyat, mi nem illő:
engem, a sántát, Aphrodité, Zeusz lánya örökké
hogy megvet, s a veszélyes Arésszal esik szerelembe,
mert ő szép s egyeneslábú, míg én nyomoréknak
jöttem eként a világra. Ki más oka ennek a bajnak,
mint az apám s az anyám, bárcsak sose szültek volna!
Hát csak nézzétek, mint fekszenek itt szerelemben
ágyamban: de ha én odanézek, a kín gyötör engem.
Azt hiszem, ők sem akarnak már így fekvemaradni,
bármi heves szeretők, egy pillanatig sem: a hálást
hagynák már, hanem őket a csapda s a lánc nem ereszti,
míg az ajándékot mind vissza nem adja az apja,
mit neki nászunkkor nyujtottam ez ebszemü lányért;
mert gyönyörű a leánya, de épp nem fékezi lelkét."

Szólt, s ércpadlatu háza felé amazok gyülekeztek:
jött oda föld övezője Poszeidón, jött a szerencsét
nyujtó Hermeiász, jött messzeható nagy Apollón.
Ám a szemérmetes istennők házukba maradtak.
Ők meg az ajtónál álltak, javak osztogatói:
és ki nem oltódó nevetésre fakadtak e boldog
istenek ott, meglátva cseles művét a ravasznak.
S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
"Jóra a rossz sose visz: megfogja a gyorsat a lomha,
lám, most is megfogta Arészt Héphaisztosz, a lassú,
őt, aki leggyorsabb valamennyi olümposzi úr közt,
ez meg sánta, de érti a cselt: úgy kell a bujáknak."

Ők egymáshoz ilyen szavakat hallatva beszéltek;
Hermészhez pedig így szólt Zeusz fia, büszke Apollón:
"Zeusz fia, Hermeiász, hiradó, javak osztogatója,
volna-e kedved e durva bilincsek közt beszorulva
együtt hálni az ágyban aranyló Aphroditéval?"

Erre eképen szólt Argosz megölője, a hírnök:
"Bárcsak ekép esnék ez, messzelövő nagy Apollón!
Bár háromszor ilyen sok nagy lánc fonna be minket,
s istenek és istennők mind néznétek e dolgot,
ám arany Aphroditéval hálnék mégis az ágyban."

Így szólt, s kélt kacagás a haláltalan égilakók közt.
Ámde Poszeidón nem nevetett, kérlelte a híres-
művű Héphaisztoszt sürgetve, hogy oldja föl Árészt.
És őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
"Oldd fel; s én megigérem, hogy, valamint te kivánod,
mindent megfizet illendőn a haláltalanok közt."

Erre a híres sántító Héphaisztosz ekép szólt:
"Föld övezője Poszeidáón, már erre ne is kérj:
kézbe kezességet nem-jóért tartani nem jó.
Hát hogyan is kötnélek téged az égilakók közt,
hogyha Arész elinal, s váltságot nem fizet érte?"

Erre a föld övezője Poszeidón válaszul így szólt:
"Héphaisztosz, ha Arész váltságfizetést kikerülve
elszökik innen, a bírságot neked én fizetem meg."

Erre a híres sántító Héphaisztosz ekép szólt:
"Nem lehet és nem is illik nemmel szólnom a szódra."

Így szólott az erős Héphaisztosz, eloldta bilincsét.
És amazok miután a kemény láncból szabadultak,
fölpattantak azonnal: Arész thrák földre rohant el,
és Küproszba suhant a mosolyszerető Aphrodíté,
hol már várta Paphoszban berke s az illatos oltár.
S ott Khariszok fürdették, kenték drága olajjal,
mely dúsan díszít nemenyésző isteni népet,
s ráadták gyönyörűszép öltönyeit, csoda látni.

Hát ezt zengte a nagyhirü dalnok; s közben Odüsszeusz,
míg hallgatta, örült a szivében, s véle a többi
phaiák is, hosszú-evezős, nagyhírü hajósnép.

Alkinoosz Haliosznak szólt és Láodamásznak,
hogy táncoljanak ők, kikkel ki se tud vetekedni.
És miután gyönyörű labdát vettek tenyerükbe,
bíborszínűt, mely Polübosznak mesteri műve,
egyikük árnyas fellegekig hajitotta a labdát,
hátrahajolva, a másik a földről szökve magasba,
lába sem érte a földet még s elkapta megújra.
És miután a magasbavetést ügyesen bemutatták,
akkor már táncolva a termő földön, a labdát
egymásnak sebesen dobták; míg körben az ifjak
mind ütemet vertek; dobogó zaja szállt a magasba.
Alkinooszhoz ekép szólt ekkor a bajnok Odüsszeusz:
"Alkinoosz, nagyuram, népednek legjelesebbje,
büszkén mondtad imént, hogy a táncosaid kitünőek,
s íme be is bizonyult: ha tekintem, a bámulat elfog."