Én egy másfajta élethelyzetből azt tudom tanácsolni, hogy nagyon godoljátok meg, mit vállaltok. Nem tudom, mit jelent az orvos szerint a félidő, de édesanyád még évtizedekig elélhet ezzel a betegséggel, ami a vele együttélőket nagyon súlyosan megterheli. Mi együtt éltünk a betegség kezdetén is, és 6 év után mondhatom, hogy nem szabad feladnod ezért az eddigi életedet és egzisztenciádat. Gondoljátok végig, ez a vállalás azt jelenti, hogy teljesen át kell alakítani az életedet, nemcsak azért mert más helyre költözöl, de ott sem élhetsz úgy, ahogy szeretnél. Olyan mintha egy csecsemőt gondoznál, azzal súlyosbítva, hogy itt semmilyen fejlődés nincs, sőt, és hogy az édesanyád folyamatos leépülését kell látnod nap-mint-nap.
Ha dolgozol és nem vagy vele egész nap, akkor egy idő után elkerülhetetlen az intézeti elhelyezés, vagy az, hogy valakit megfizess, aki mellette van addig amíg nem vagy otthon. Ez utóbbi - ha együtt éltek - azt jelenti, hogy egy vadidegen ott lebzsel egész nap vagyonokért, aztán este és éjjel neked kell megbirkózni a feladattal. Én ezt biztos nem vállalom, bár az intézeti elhelyezés sem olyan egyszerű, s pláne nem ingyenes. Mégis azt javasonám, hogy keressetek egy megfelelő helyet, mert előbb utóbb az lesz a vége, csak addigra te is tönkremész. Nem tudom van-e saját családod vagy párod, ha van, akkor az tovább nehezíti a helyzetet. Nekem pl. állandó lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy a gyerekeimre nem jut már elég energiám, a férjemről nem is szólva. A gyerekeknek pedig néha sokkoló, hogy a nagymamájuk milyen állpotban van, pedig az enyhébb tüneteket már megszokták. Ha nincs családod, akkor pedig nem is igen fogsz olyat találni,aki egy ilyen élethelyzetben veled élne, és ezen nem is kell csodálkozni.
Dönteni neked kell, de előtte még tájékozódj.