A sakkal szemben viszont az áltudomány esetén van egy további probléma (amire éppen NEXUS7 egy megjegyzése nyomán jöttem rá). A sakk ugyanis véges játék, véges sok és áttekinthető, nagyon jól definiált szabályokkal. Vagyis amikor a mester lemossa az amatőrt, kérdés sem merülhet fel az utóbbiban afelől, hogy tényleg legyőzték, legfeljebb nem érti, miért is.

A tudomány azonban sokkal komplexebb, ráadásul nyitott rendszer (nem egyszer és mindenkorra meghatározott törvényekkel, mint a sakk). Ezért már maga az is sokkal magasabb szintet követel meg, hogy valaki átlássa egy tudományos érvelés helyességét. A sakkjáték esetén egy lépés korrektségét egy pár állapotú automaton ellenőrizni tudja. Mivel a tudományos érvelés korrektségét nem ilyen egyszerű ellenőrizni, az áltudós másik védekezési stratégiája az, hogy nem tartja korrektnek az érvelést. És nincs értelme metaszinten érvelni vele szemben, hogy az korrekt, mert a metaérvelést sem fogja fel.

Persze ez azt is jelenti, hogy a tudományos érvelés korrektségét jóval nehezebb ellenőrizni. Azt, hogy egy sakkparti szabályos, egy alig képzett laikus is ellenőrizni tudja. Ha azonban a képzett tudós inkorrekt, akkor a nála jóval kevésbél intelligens símán átverheti ("parasztvakítás"), mert az illető az érvelés inkorrektségét nem tudja átlátni.

Másrészt maga a tudós magát is "átverheti", ha nem vigyáz. Ez ellen véd a tudományban a nyílt diszkusszió és kritika: a publikált eredményeket a többiek megkritizálhatják, azokat meg kell tudni védeni, és a tudományos munkában az idő jelentős részét vita teszi ki (szerény becslésem szerint mi elméleti fizikusok a munkaidő kb. negyedét erre fordítjuk).

Szóval itt is látszik, mennyire fontos annak a szerepe, hogy a tudomány közös alkotás. Magányos farkasok persze "szülnek" nagy ötleteket, de azok ellenőrzése, érvényességének tisztázása is mindig igen komoly közös munka gyümölcse.