Tudjátok, mint töprengek? Hogy hol siklik ki a gondolkodás.

Vannak érdekes tapasztalataim kollégákkal is. Pl. egy külföldi kolléga (amúgy teljesen korrekt, nem "ál" tudós) írt olyan cikket, amiben szerepelt állítás, ami nyilvánvalóan helytelen volt. Ehhez volt egy számolás, amiből a dolog kijött. A számolásban első, sőt második ránézésre sem volt nyilvánvaló hiba. Az eredmény azonban nyilvánvalóan helytelen volt, a kolléga ezt mégse fogadta el, amíg a saját számolásában meg nem találtuk a hibát. Aztán már igen.

Pl. az örökmozgókészítők esetén ez így néz ki: a fizikus tudja, hogy az adott javaslat nem működhet, mert a felhasznált mechanizmusok olyanok, amelyekre bizonyíthatóan igaz az első és a második főtétel. Ezzel rövid úton be tudja látni, hogy a dolog nem működhet. Ám a feltalálót ez nem győzi meg. Ő ragaszkodik hozzá, hogy keressük meg a tervében a konkrét hibát. Ez lehet nagyon nehéz, ha a szerkezet komplikált, és végülis nem szívesen tölti az ember ezzel az idejét (ha már úgyis tudja, hogy van benne hiba). Persze a hibát végül meg lehet találni, egészen konkrétan. Ekkor érdekes fordulatot szokott venni az ügy: a feltaláló ugyanis általában nem elég intelligens ahhoz, hogy megértse, az miért hiba. Persze a szerkezete, ha megépítené, nem működne, de általában nem építi meg, csak szabadalmat ad be.

Még rosszabb a helyzet, ha Egely vagy más áltudós "elméleti" érveléseiben kell hibát keresni. Ugyanis ezeket az elméleteket nem definiálják elég pontosan. Ezért ha az ember hibát talál, akkor váltanak, és másképp definiálják a dolgokat. Persze abban is lesz hiba, de ha az megvan, akkor ismét átváltanak az érvelésben. Vagyis a premisszálat shiftelik, a rendszerük inkonzisztens (ezért logikailag következne az érveléseikből minden állítás a tagadásával együtt). Néha annyira rosszul definiált a rendszer, hogy még az inkonzisztenciája sem állítható meg.

(Persze semmilyen elmélet nem definiált végtelen pontossággal (szvsz még a matek sem!). A fontos a kellő pontosság, ami az éppen feltett kérdés/probléma megválaszolásához elegendő kell legyen.)

A külföldi kolléga fentebb említett esetében azért ment a dolog, mert ő tudós volt. Ami többek között azt jelenti, hogy kellően letisztázott premisszákkal dolgozott. Ezért ha hibás volt a gondolatmenet, az az ő rendszerén belül is egyértelműen belátható volt, a hibát meg lehetett találni.

Azt hiszem, itt szó van az intelligenciáról is (persze az IQ elég merev és sok szempontból naív módszer ennek a mérésére, úgyhogy nem ragadnék le ennél). Az intelligencia valahogy azzal van erős kapcsolatban, hogy mekkora maximális komplexitást képes valaki egyszerre, egy egységként megragadni. A munkamemória korlátja (a nevezetes 7 egység) miatt a következtetési folymatok annál komplexebbek lehetnek, minél nagyobb egységekben tud gondolkodni az illető. Mérő László: Észjárások könyvében tárgyalja ezt, a sakkozók példáján. Saját anekdotikus tapasztalataim szerint ez nemcsak a sakkra igaz. Volt szerencsém nálam jóval intelligensebb emberhez is, és jóval kevésbé intelligenshez is, azt hiszem, a kulcs mindig az volt, hogy mennyire komplex dolgot tud az illető egyszerre, egységként megragadni.

(Nagyon összevág az egész a Csányi-féle "koncepciók evolúciója" dologgal is, de ez most mellékvágány lenne. Az intelligencia generikus és specifikus faktorait is be lehet illeszteni a képbe).

Summa summarum: a gondolkodás akkor siklik ki, ha az illető olyan komplexitási szinten fekvő dolgot kíván megragadni, amire nem képes. (A motivációs kisiklást most kihagyom a játékból: az is fontos szerepet kap persze, hogy az ember általában nem szívesen ismeri be a tévedését.) Vagyis mindenkinél előfordulhat a kisiklás. A kérdés az, hogy van-e reális belső önkép és megfelelő önkontroll, ami azelőtt parancsol megállj!-t, mielőtt az ember annyira belemegy egy ilyen gubancba, hogy már nem tud kikeveredni belőle, és a motivációs mechanizmusok már nem is engedik. Szemléletesen: ha a gubanc akkorára nőtt, hogy már nem tudja átlátni. Lehet ugyanis, hogy a gubanc lokálisan konzisztens, ezért részeit áttekintve minden rendben lévőnek tűnik, az egészet azonban nem látja át, és nem látja a magasabb szintű inkonzisztenciát (mint egyfajta topológiai obstrukció, vagy mint a mindig felfelé menő zárt csigalépcső lehetetlensége. Ld. még Gödel, Escher, Bach).

Az ismeretterjesztés szempontjából is megvan ennek a jelentősége. Tudniillik amikor fizikát magyarázunk, akkor a laikusnak (akinek tegyük fel, hogy az intelligenciája, legalábbis az adott képességei nem érik el a szakértő szintjét) részenként meg tudjuk magyarázni a dolgot. Összerakni ettől konzisztensen még mindig nem tudja, mert nem éri el azt a szintet, hogy az egészre rá tudjon nézni, ekkora komplexitást egyszerűen nem tud kezelni. Az ismeretterjesztés határaira világít rá ez a dolog, és felveti a kérdést: mit kezdjünk vele? Nagyon át kell gondolni, hogyan próbáljuk átadni a tudást.

Vagyis az "áltudós" pályája azzal kezdődik, amikor reális önértékelés híján messzebbre néz, amire képes, és azon a szinten összekutyulja a dolgot. Persze hihetetlenül idegesítő mindenki számára, amikor jönnek azok, akik ellenben átlátják a hibát. Olyan ez, mintha sakkozni próbálna a laikus a mester ellen. Egyszerűen bármit csinál, lemossák, és még azt se látja át, miért, mert nem is érti a mester stratégiáját (lehet, hogy azt hiszi, hogy nem védi eléggé a bábuit, pedig a mester nem ezen a szinten gondolkodik). Egyszerűen nem tudja befogadni azt a komplexitást.

A tanulság: mindenki addig nyújtózkodjon, amíg a takarója ér (ez egyébként szinttől, képzettségtől függetlenül igaz, legfeljebb van, aki tovább nyújtózkodhat). Másfelől, ha a kép, ami nekem "bekattant", igaz (és nem esek abba a hibába, hogy most túlextrapolálok a képességeimen :), amikor erről gondolkodom), akkor minden gondolkodási szint meghaladható, és minden szinten van felső korlát, csak magasabb komplexitásnál jelentkezik. Ez persze önmagában közhelynek hat, de a fentebb kifejtett részletek talán megtöltik tartalommal.