Kedvescheim - egy kis időutazásra hívlak benneteket, a mítoszok aranyöbleibe, ahol a jólismert naturalizmus talán nem hiányzik kis ideig meztelen érdekeivel, erőszakos hatalmaskodásával.

A NAP FIAI

Vannak helyek a Földön, ahol szeret
a Nap, és gyógyító sugara alatt
az emberi géniusz szárnyakat kap,
és szíve tudja, mit akar, ha keres -
ahol újjászülethet, azt a helyet -
testvéreket talál lelkes társakat,
erejét érzi - nevet, ha elakad -
legyint: józan földön áll és nem lebeg,
nem kerget dőre, éretlen álmokat,
a mesekönyvből sem tép ki lapokat.
Jó-sorsa harc, remény, vállalt áldozat:
követi hitét, teremtő értelmét,
szépségét, igazát, a forrás helyét,
ahol Szövőszéken jár a Mindenség.

*

NAP ÉS ÉJ
(részlet a Nomogenezis hajónaplójából...)

Helénák és ifjú helóták
Játszottak álmomban,
És ciprusok meneteltek
A völgy peremén a Nap felé:
Hajladoztak a szélben,
Kapaszkodtak az utak mentén,
Mindig magasabbra,
Ahol kitárul a katlan,
A liget felett ott állt a szentély.

Micsoda látvánnyal jött el a hajnal?
Könnyű párákból kitakarta magát
a lágyszavú tenger, s halk csobogással
ébresztgette főnix madarát.

A szentély ligetében, a tölgyek alatt,
az árnyak mögül már kihasadt a Nap.
Kapujában várt rá sugárzón Szapphó,
s mély-tüzű hangján gordonka szólt:
Evoé Héliosz,
Evoé Aphrodité!

Kilép a papnő égszínkék palástban,
babér-cserjét font koszorús hajába,
érző kezében szárnyal, zendül a lant,
és felhangzik isteni ajkán a dal -

Felriadtam,
szememben álomtalanított emlék,
képe még megidéz,
borzongás fut végig rajtam,
megigéz a képzelet:
egyszer mindezt már megéltem,
már mindez megtörtént.

Fekete sörények lobogtak,
pusztai ifjú harcosok
gyönyörű, szelíd asszonyokkal
hajladoztak a vágytól:
foguk, testük összekoccant.

Mézszínű sörények
lángoltak a Napban,
káprázatok visszfénye,
s az idő igézete ellobbant.

Nézem a márvány vizes fényeit,
a repedéseket a falakon,
a kővilág megőrzi kincseit,
titkait, s a nyári, görög alkony
emlékeivel rám-nevet, vakon.

Pellionról suttog sejtelemmel,
s varázslatot lehel a messzi ég:
a fehér sziklákon habzó tenger
a ciprusok közt őrzi a szentélyt,
s benne Éj-királynő hármas lelkét.

Babér ligetekben szerelmesen
vágtat a lejtőkön borzongó szél,
és kentaur csapatok lihegnek
a nimfa-vágyak holdas éjjelén,
ölelkeznek a szent liget ölén,
szüzek lovagolnak, sikong a szél,
táncol a Hold, és víztükrén a fény
a nimfa papnők tavasz ünnepén.

A liget felett a sziklafokon,
közel az éghez, sok évszázadon,
e helyről hullottak le a mélybe
a fényből távozók, ha kerek volt,
már önként mentek, ha hívott a hold.

Izzó éjszakák után, a józan
víz felől, a fülledt szigetekre
párákat hajt a jókedvű hajnal,
harmat ül a balzsamos füvekre,
rálehel az alvó ligetekre,
ünnepi fénnyel köszönti a reggelt.

A sziget felett a sziklapadon,
közel az éghez, sok-sok hajnalon,
kedvelt helyén várta a reggelt,
s szemlélte az ég fényeit Platón,
meghallgatta, mit üzen Pellion,
s miről mesél a lázadó tenger.

Itt fenn, a visszhang nélküli csendben,
néha, tanúk nélkül vallott a szél:
Törvényeket feltörni nem lehet,
ki ennyit tud csak, az is elveszett.
Az ember ősi ösztönök rabja,
szíve vágyak erdejébe zárja -
Jól tudta Platón: dodona beszéd
a világ megértéséhez kevés.

A világ, és benne az ember:
végtelen utazás, időtenger -
törvénye - szakadatlan körforgás,
harmónia, örök megújulás.

Jól tudta a halhatatlan Mester,
mint vezeti nagy útján az embert
szíve-vágya, és józan szelleme,
csak a sors csalóka játékszere,
míg az ösztön hálójának foglya,
lelkét a félelem ostromolja,
hogy lesújt rá a sors-tragédia.

Sugárzó látomások hajnalán,
horgonyát vesztve, Hellasz szelleme
a megértés forrásához repítette -
a tiszta ész határon túli földjére,
hol az Ideák, álmok visszfénye,
vagy őskultúrák hullámverése,
Atlantiszát megidézte.

Ismerte a Mester: Áment, Ámont,
Föníciát, Sineárt, Akkádot,
Perzsiát, Judeát és Pelliont,
s az egész görög mondavilágot,
de mely égbe vitte képzelete?
hol az égi várost felfedezte?

Akadémián hirdette Platón:
jobb elszenvedni, mint cselekedni
rosszat, igazságtalanságokat,
az igazság álma: paradoxon,
de szerzett-tudás - a tapasztalat
egyesítés, drága terhe alatt -
az ész erejét majd felhalmozza:
az észigazság paradoxona,
és az égi város gondolata
az embert végül felszabadítja.

A márványoszlopok közt e szavak
háromezer éve visszhangzanak:
ha izzó éjszakák után a reggel
fátyolt bont az ezüst ligetekben,
ha rézszínű sörények
lángolnak a napban,
ha káprázatok igézete,
és az idő ígérete fellobban...

Még nem volt mindenre jó szavunk,
de ős-kelet, a tenger hullámain
minden nap megszülte a szelet,
még az Égbolt ezer titka suttogott,
de Ámon-Ré, Nanna, Marduk, Nap és Hold,
égi fényjelek, csillagok, istenek,
éj-sötét, világosság, fény, nyár és tél,
a mítoszok bűbájos nyelvén értelmet kapott.