Még valami, aztán hétfő estig úgyis eltűnök, mert hétfő estig maratoni pszichodrámára megyek.
A tesóm az 50-es évek végén született, és anyu nyilván nem tudott otthon maradni vele. Nem napokig, hanem hetekig, sőt hónapokig a nagymamám vigyázott rá 60 km-re tőlük. Mégis sokkal de sokkal jobb volt a kapcsolata anyámmal, mint nekem, aki soha nem voltam távol tőle.
Rám egy idős, gyermektelen házaspár vigyázott 4 hónapos koromtól. Hiába töltöttem otthon minden estémet, ha valami komoly bajom volt, már felnőttként is (pl., amikor egyszer jól berúgtam), a nénit hívtam, nem anyámat. Neki ugyanis sikerült azt a kötődést kialakítani bennem, amit a saját anyámnak soha. Nem haragszom anyukámra, hogy így történt, inkább nagyon nagy hálát adok a Sorsnak, hogy megkaptam tőle Őket. Sajnos már egyikük sem él, lassan 20 éve halottak, de nincs olyan nap, hogy ne emlékeznék Rájuk.