Nem tudom értelmezni a szerelmet olyan jelzőkkel, mint a nagy vagy kicsi:) Vagy szerelmes vagyok, vagy nem. Egy kicsit szerelmes nem szoktam lenni:) Na és milyen a szerelem? Biztosan mindenki másképpen éli meg. Eddig még nem gondolkoztam el rajta, most megteszem (játék a szavakkal:)...
Tehát: van valaki, akinek már a gondolatától repdes a szived (képzavar:), és az intenzitása ennek az érzésnek nem múlik. Ha megölel olyan, mint az áramütés, és azt kívánod, az ölelésnek sose legyen vége...Lehetséges, hogy idővel annyira természetes és mindennapos lesz a jelenléte, hogy nem akad el a lélegzeted minden alkalommal, amikor rápillantasz, de amikor üldögéltek esténként a kanapén egymásra dőlve, úgy érzed, nem létezik olyan hely a világon, ahol szívesebben lennél, nem létezik senki, akivel szívesebben beszélgetnél...Nem jó az álmod, ha nem egymásba gabalyodva alszotok el (na igen, függőség!:)...Amikor beszélsz, MI-t mondasz ÉN helyett...Amikor beteg, egész éjjel ébren maradsz, hogy teát készíts neki, mérjed a lázát és vigyázzad az álmát...Amikor szomorú, te is szomorú vagy, ha vidám, te is az vagy...Elfogadod a hibáit és képes vagy együtt élni velük.
Amikor szerelmes vagyok, a szerelmem képes mindenféle érzelmi viharokat kiváltani belőlem, a vágytól, hogy minden és mindenki elől megvédjem a vágyig, hogy ellenkezzek vele minden erőmmel- olykor a legnagyobb dühöt is képes kiváltani belőlem; megnyugtat, a biztonság érzetét adja, a "helyemen" tart, maga mellé köt valamilyen nem tolakodó képességével a "manipulációra"; minden tekintetével, szavával, tettével az egyre nagyobb kötöttség és hozzátartozás érzését kelti bennem úgy, hogy közben nem érzem magam kiszolgáltatottnak vagy rabul ejtettnek...; tökéletesen tudja hogyan kapjon meg mindent tőlem és belőlem, képes arra, hogy állandóan magáénak tudhassa a figyelmemet. A szerelem számomra arról is szól,hogy érzem a szerelmem erejét és a határozottságot, amelyet sugároz amikor a problémáim kerülnek szóba- már a hozzáállásával és a figyelmével is bátorít; arról is szól,hogy akit szeretek, teljes bizalommal van irántam, legyen szó a gondjairól, az életéről, mindarról, amit megoszthat velem és átadhat nekem; de arról is, hogy mindenkinek lehetnek titkai és "kimondhatatlan dolgai"; arról is, hogy tudjunk bocsánatot kérni és megbocsátani.
Amikor szerelmes vagyok és ez kölcsönös, szeretem a másikban azt, hogy van türelme igazán megismerni engem, hogy soha nem próbálja kihasználni a gyengeségeimet, hogy nem akar megváltoztatni, hanem elfogad éppen olyannak, amilyen vagyok, hogy nem korlátoz semmiben, hogy határtalan a megértése irántam, hogy teljesnek érzem magam és az életemet mellette. Apró dolgokért szeretem: a virágokért, amiket kapok, mert nevet, ha hülyeségeket beszélek, mert kávét hoz, ha bepánikolok, mert imádja az almás sütimet, mert nagyon gyakran megkíván és szeretkezni akar velem, mert szombaton felkel 6-kor, hogy elkísérjen futni, mert sokat nevetünk, játszunk és bohóckodunk, mert nem "görcsöl" és nem féltékenykedik...És mert a legjobbat adta az életemben, mert osztozik a boldogságomban, mert a kudarcaimban mellettem áll, a sikereimet velem ünnepeli, mert letörli a könnyeimet, ha sírok...

Na és a szerelem mindig akkor jött el, amikor a legkevésbé reméltem (sőt:akartam); való igaz, nem válogatja a helyet, időt és a körülményeket - csak jön, és "megéget":)