Még egyszer a forint kálváriájáról

NSZ • 2004. március 16.

A forint árfolyamáról szóló vitában két, markánsan különböző felfogás ütközik egymással. Az egyik a külföldi versenyképesség romlásától tartó hazai gyártóké, akik az erős forint miatt féltik pozícióikat, a másik pedig az importőröké és az infláció erőltetett lehajtásának képviselőié, akik az erős forint miatti olcsó importtal az inflációt is le akarják törni. Bár ez utóbbi önmagában nem baj, az export kiesése felborítja az egyensúlyt.

Amikor az exportőrök a forint túlértékeltsége miatt Járai Zsigmond jegybankelnök fejét követelték, implicite azt feltételezték, hogy az árfolyamot Járai, illetve a világ jegybankkormányzói „csinálják”, s rajtuk múlik, hogy az exportőröknek, az importőröknek, a tőkeexportőröknek vagy tőkeimportőröknek, netán a hazai fogyasztóknak kedvező árfolyamot alakítsanak ki. Az árfolyam azonban a költeményhez hasonlít, nem csinálják, hanem megszületik, mégpedig a piacon, az ott ágálók várakozásai alapján. S ha a beavatkozás nem képes e várakozásokat megváltoztatni, akkor kidobott pénz az, amit a valutatartalékokból intervencióra fordítottak.

A hazai gazdasági ágazatok érdekei különböznek egymástól az árfolyamszínvonal tekintetében. S a jegybanknak, amikor egy általa kívánatosnak tartott, de csak kis részben tőle függő árfolyamot megcéloz, érdekegyeztetési szerepe is van: a gazdaság egészét szolgáló előnyös árfolyam kialakítása. Ez az esetek túlnyomó részében az egyensúlyi, a reál-effektív árfolyammal összhangban lévő nominális árfolyam. Ez a strukturális adós országokban, így nálunk is, a folyó fizetési mérleg finanszírozható hiányát biztosító árfolyam. A jegybanki magatartás akkor helyes, ha a monetáris politika a tényleges piaci folyamatok alapján reális árfolyamcélokat tűz ki, anélkül, hogy azt nyilvánosságra hozva spekuláció tárgyává tegye. Az árfolyamot ugyanis alapvetően két tényező befolyásolja: az ország makrogazdasági mutatói, valamint a kormány és a jegybank előjelzései a folyamatok várható alakulásáról. Ezek alakítják a keresletet és kínálatot, ami meghatározza az árfolyamot. A befektetési elemzők és a – tetszik, nem tetszik – spekulánsok talán azt sem tudják, hol van kis országunk, nem érdekli őket, milyen árfolyammozgások szolgálnák az ország javát. Arra összpontosítanak, vajon egyensúllyal kecsegtet-e a szigorú fiskális politika, hogy az árfolyammozgásból nyereségük származzék.

Ezért is szerencsés, hogy a jegybanktörvény nem írja elő a jegybanknak az árfolyam szilárdságának őrizetét, mert erre egyedül nem képes. A jegybanktörvény (2001. évi LVIII. tv.) szerint a jegybank két alapvető feladata: az árstabilitás elérése és fenntartása, valamint az, hogy az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül, a rendelkezésére álló monetáris eszközökkel támogassa a kormány gazdaságpolitikáját.

Eleget tesz a jegybank fenti alapvető feladatainak? Semmiképpen sem! Egyfelől voluntarista monetáris politikájával előbb túlerősítette a forintot, majd pánikszerű nyilatkozataival és kamatemeléseivel túlgyengítette. Egyik sem tükrözte az ország gazdasági helyzetét, és nem szolgálta az árstabilitást. Másfelől inflációs és árfolyamprognózisai rendszeresen eltérnek a kormány előrejelzéseitől (mint ezt legutóbb februárban is tette, amikor „rálapátolt” a kormány inflációs előjelzésére; az elemzők azonnal felfelé korrigálták a várt inflációs rátát). Az inflációs ráta előrejelzését pénzügyminiszter korában is torzította az elnök; csakhogy akkor lefelé, hogy a gazdasági élet szereplői kalkulációikat és követeléseiket alacsonyabbra szabják, továbbá a költségvetés „szélhozta” többletbevételekhez jusson. E bűvésztrükkök csak egyszer hatásosak, másodszorra már mindenki tudja, mi van a bűvész (vagy bűvészinas?) cilinderében. De bizonytalanságot kelt az elemzők körében, és „egykapus”, kis kockázatú játékká teszi a spekulációt. A spekulánsok ugyanis a jegybanki tartalékból az intervencióra bevethető összegeknél jóval nagyobbakat tudnak céljaik elérésére bevetni: ha a kormányétól eltérő előjelzés hozhat több nyereséget, megnyergelhetik azt. S még ha a makrogazdasági folyamatok mást indokolnának, önmegvalósító módon beteljesül a kasszandrai jóslat (mert a spekulánsok kikényszerítik).

Leszögezhetjük tehát, hogy az MNB monetáris politikája nem felel meg a törvény előírásainak, azaz nem segíti az árstabilitás elérését és fenntartását, sőt inflációkeltő, és ott tesz keresztbe a kormánynak, ahol tud. De a reálfolyamatoknak sem felel meg, hiszen irreálisan magas kamatszintje gátolja a gazdaság növekedését, inflációs prognózisa pedig rémisztően voluntarista és szélsőséges.

Az alapvető felelősség természetesen a gazdaságpolitikát alakító kormányt terheli, a jegybank csak reagálni tud. Most mikor végre véget ért az előző kormány által kezdett hibás, egyensúlyrontó, fogyasztás vezérelte növekedési politika, és az egyensúly romlása után az egyensúly felé közeledünk, s ezt a piac is elfogadni látszik, s amelyek már visszavezettek a fenntartható, export vezérelte növekedéshez, érthetetlen, vagy nagyon is érthető a jegybank negatív reagálása. Ismét késlekedik egy akárcsak jelzésértékű kamatcsökkentéssel, viszont megnyilvánulásaival (inflációs ráta, tendenciózus nyilatkozatok) bizonytalanságot kelt. A bizalom visszaszerzésére nem az ésszerűtlenül magas, bénító kamatszint alkalmas, csak az ésszerű gazdaság- és monetáris politika. A kettő közül egyelőre csak az előbbi jeleit látni, márpedig csak együtt hatásosak. A jegybanki tevékenységgel egyszer majd el kell számolni, nem mentség a kormány sok korábbi baklövése. Az elszámolást nem helyettesítheti a jegybankelnök minősítése kritikusait illetően, miszerint múlt századi kövületek. Hiszen akkor ő is az, sőt az említetteknél többre vitte, hiszen tagja volt az utolsó pártállami kormánynak.

Tekintélyes, szavahihető jegybankvezető szóbeli intervencióval is tud hatni a gazdasági szereplők várakozásaira, „ingyen” is terelni tudja a befektetőket. De amilyen nehéz ezt a bizalmat megszerezni, még nehezebb visszaszerezni, ha elveszett (amikor még volt mit elveszteni).Ahogy nem tesz jót egy házaspár megítélésének, ha a szomszédok füle hallatára teregetik ki a szennyest, úgy nem illendő a jegybank és a kormány vitáit az utcára vinni. El lehet gondolkodni azon, vajon miért nem vitázik nyilvánosan az USA, Nagy-Britannia, Svájc központi bankjának vezetője a vélemények eltérése esetén a kormánnyal. Lehet, hogy még nincsenek a kulturáltság azon szintjén, mint Járai Zsigmond?

Az MNB-elnököt a fentiek nem mentesítik a felelősség alól a forintárfolyamnak attól a sajátos „kilengésétől” felfelé és lefelé, amely hol az egyik, hol a másik csoport érdekeit sértette vagy preferálta, együttesen azonban az egész ország nemzetközi pénzügyi jó hírét, „goodwill”-jét aláásta, és egy, a növekedést fékező magas kamatláblépcső kialakulásához vezetett.

Az a meggyőződésünk, hogy minden szakértőnek, vezetőnek joga van egy témában egyszer tévednie. Két ízben azonban nem: mert vagy képtelen tanulni a hibáiból, vagy érdekei nem esnek egybe annak az intézménynek, országnak az érdekeivel, amelyben működik. Cicero azzal kezdte az összeesküvő Catilinát támadó beszédét a római szenátusban: „Hát még meddig élsz viszsza türelmünkkel?” Mi ezzel fejezzük be.

Bácskai Tamás
Zdeborsky György