Brian Wilson, Frankfurt, Alte Oper

Hat teltházas londoni koncert után Brian Wilson megpróbálta Európa legunalmasabb népét, a germánt is mosolyra gerjeszteni, többé-kevésbé sikerrel. Dark Mavis cikke

Rájöttem: a legnyomasztóbb dolog a világon nyolc órát eltölteni Salzburgban. Az a tisztaság! A gusztusos polgári lakóházak! Sehol egy eldobott csikk az utcákon. És ezekhez fogunk mi csatlakozni. (Ráadásul MOJO-t sem lehet kapni sehol, az osztrák lakosság létszáma pedig eltörpül az arab-török-stb vendégmunkásokéhoz képest.) Megváltás volt, amikor délelőtt 11-kor megérkezett Jordi és elindultunk hosszú utunkra, a csomagtartó természetesen telepakolva bogyókkal, meszkalinnal, lassítókkal és gyorsítókkal, mégiscsak Brian Wilson koncertre megyünk.
Az autóút során a hangsugárzókból többek között a Clash első albuma és a Leave Home dübörgött, megadva az alaphangulatot. Én magam addigra sajnos meglehetősen álmos voltam már, így átlag 5 percenként le-lebicsaklott a fejem, és arra eszméltem, hogy félig tátott szájamból vékony nyálcsík szivárog az ingemre. Ilyenkor kínomban felébredtem.
Hú, kedves olvasók, Frankfurtba eltalálni tök izgi volt! Egyik autópályáról a másikra cikáztunk (még a legendás 66-os utat is megjártuk!), Jordi közben csúnya szavakat használt, aminek meg is lett az eredménye, kb. 60 perc után bejutottunk a Majna-parti városba. Frankfurt egy fokkal jobb, mint Slazburg, bár ugyanaz az idegesítő tisztaság és precíz elrendezettség mindenütt (szomorú honvággyal szívemben gondoltam Budapestre, hát még Esztergomra), de legalább lehet kapni MOJO-t.
Az Alte Oper előtt már 6 óra körül gyülekezni kezdtek a wilsonisták, kivénhedt beatrajongók és huszonéves popperek vegyesen, egy furgonból Beach Boys-dalok szóltak (bizarr módon főleg a hetvenes évekből, amikor Brian már nem is csinált semmit a Beach Boysban), egy germán ember plakátokat és kézzel írt, fénymásolt röplapokat osztogatott. Miután bejártuk a helyi Váci utcát (és sikerült MOJO-t vennem!!!), és egyetértettünk abban, hogy David Bowie 1980 óta folyamatosan köcsög, beléptünk a patinás épületbe. Poszterek, t-shirtök és egyéb haszontalan vackok vásárlása után elfoglaltuk ülőhelyünket, jó hátul a picsában sajnos, de legalább jól beláttuk az egész színpadot.
Wilson és zenekara nem késlekedett, pontban 8 órakor színpadra léptek. Brian először a Row-row-row your boat című angolszász gyerekdalt próbálta elénekeltetni a közönséggel, kevés sikerrel, Londonban ez elég jól működött, ezúttal sajnos nem. A koncert első blokkjában akusztikus (ún. unplugged) hangszereléssel csodálhattuk meg Wilson néhány slágerét, főként a korai évekből (And your dream comes true, In my room, Hawaii, Please let me wonder, All summer long, kakukktojáslént a 79-es Good Timin'), a dalok közben a zenészek tréfálkoztak egymással, kb. a Party! című 1965-ös lemez stílusában.
A kevésbé izgalmas akusztik rész után végre elkezdődött az elektomosan kierősített dalok sorozata, elsőként a Sloop John B csendült fel, és nagyon király volt. Már e ponton meg lehetett állapítani, hogy a hangzás hibátlan, szinte playback-gyanús, persze nem az, de tényleg szépen szólt minden. Hit-parade: God only knows, California girls, Dance dance dance, The little girl I once knew, plusz néhány kevésbé ismert dal a hetvenes évekből, és sajnos kettő darab szám Wilson idén kiadandó új szólólemezéről, amiről már leírtam a véleményemet. (Viszont nagy örömömre felcsendült a The night was so young az 1977-es Love you-ról, a 4. kedvenc Beach Boys-lemezemről, akkor kis híján könnyek szöktek a szemembe.) Wilson eléggé fáradtnak tűnt amúgy, és a lelkesedésnek még a csírája sem volt észrevehető színpadi jelenlétében. A show-t nem is ő vitte el, sokkal inkább a zenekara, főként Jeff Foskett gitáros és Darian Sahanaja billentyűs, akik tényleg szimpatikusak voltak, feldobottak meg minden. (És kiemelném még a dekoratív énekes csajszit is, a nevét sajnos most nem tudom így hirtelen, de ő is jófej volt, táncolt meg minden.)
Az 1973-as Sail on sailor után 15 perces szünet következett, majd elkezdődött a Smile. Érdekes volt megfigyelni, hogy a 15 perces intervallum alatt a közönség egy része teljesen kicserélődött, a slágerekre kíváncsi fanok hazamentek, helyettük LSD-mámorban úszó fiatalok bukkantak fel, akik nyilván a Pitchfork és a Stylus lelkes Wilson-cikkei hatására jöttek el megnézni a vén faszt. A Smile-ról nem kívánok sokat írni, akit érdekel, az már régen letölthette, csak annyit, hogy ami mp3-ban ilyen formátlan káosznak tűnt, az élőben sokkal jobban működött, a Wonderful-Child is father of the man-Surf's up blokk alatt a mennyországban éreztem magamat. A vonóskvintettel kiegészített zenekar abszolút profin adta elő az "eltemetett mesterművet", a Fire (Mrs. O'Leary's Cow) című szám hihetetlenül brutális volt, tiszta noise-rock (Jordi azt mondta, olyan volt, mint Aphex Twin, de őt én nem ismerem). Hasonlóan brutál volt a Cabin Essence megszólalása is. Kétségtelen: a Smile valóban "high art", popművészet felsőfokon, de ettől még a Pet sounds marad Wilson legjobb lemeze, a 64-65-ös számok pedig a legjobb dalai. A Smile-t lezáró Good Vibrations után a terem teljes közönsége standing ovationnel ünnepelte az idős mestert, aki aztán vissza is tért egy fenomenális ráadás-blokk erejéig. Nekem személy szerint ez a rész tetszett a legjobban, Do it again, I get around, Help me Rhonda, Surfin USA, Fun Fun Fun, Barbara Ann - hat olyan szám egymás után, amit az egész világ ismer, nagyon király volt, táncolt boldog-boldogtalan (már amennyire a székek ezt engedték). Az utolsó két dalhoz az addig folyamatosan a Yamahája mögött ücsörgő Wilson kezébe vette a nagyon atom fekete-fehér színezetű Fender basszusgitárját is (lehet, hogy nem Fender volt, nem értek én ehhez, csak úgy írtam). A ráadás utáni ráadás szokás szerint a Love & Mercy című kedves kis dalocska volt Wilson első szólólemezéről. Good night, drive safe - mondotta aztán Brian, és a maga bicegős módján kisétált a színpadról. Na, ez volt az a pont, amikor még én is meghatódtam egy kicsit, láttam az embert, aki a kecskéket eteti a kedvenc lemezem borítóján, életem egyik fő célja volt látni egyszer Wilsont élőben, ezt most már ki lehet pipálni, így már csak néhány további cél marad (látni Todd Rundgrent élőben, milliomos rock and roll sztárrá válni, megdugni Görög Zitát, más most nem is jut eszembe).
11 óra előtt nem sokkal ért véget a gig, könnyáztatta arcok tengerében sodródtunk kifelé az épületből Jordival, elégedettek voltunk mindketten, azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetem.
Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont. Láttam Brian Wilsont.

Legjobb szám: I Get Around, Surf's Up
Legszarabb szám: a két új
Legviccesebb pillanat: tűzoltó-sisak a vonóskvintett tagjainak fején a Fire előadása közben
Legacidabb szám: Do you like worms

Tegnapi értékelésemet felülbírálva 8,75 pontot adok a koncertre, a két új dal mellett további 0,25 pont lejön Wilson enervált viselkedése miatt, persze erről nem tehet szegény, az is csoda hogy él még, de legalább tehett volna úgy, mintha.