Még mielőtt bárki szólna, tudom, egy szó nincs benne. De azért hadd rakjam most be ide, mert ez a nyolc (na jó, hét) szó hozott ki belőlem valamit.

Nyakunk közé csördített, felpattant ránk és átlovagolt rajtunk a nyár
Mit tudtunk mi ökölbe szorított kedvekről, lusta, ólmos, magánytól
és kényszeres kétségbeeséssel fulladásig szorító évekről,
Mint az őrült, ájultunk bele az örökkévaló percbe és hagytunk
magunk mögött hagytunk mindent, ott reszketett bennünk
a kétismeretlenes csodálatos egyenlet, és mind-a-két ismeretlen,
és egybekelt - és szárnyakat kapott bennünk az én-is-a Te-is-a,
a másikért sóvárgó, az egymásban fellobbanni és kihunyni akaró
villanyosság…
Aztán, elcsendesedett a folyó, visszatért medrébe, de nem Ő volt már
eső, nem zivatar, elcsendesedtünk mi is,
és mégis, ha nyárba tartva arcom, húnyt szemmel iszom a fényt,
nincs más, csak ezt a csendet látom, azt, ami volt, ez a BÉKE
Szerettem és szeretve voltam, s nem is lehetne más ezentúl:
itt őrzöm, vigyázva, rejtve mélyen, ne lásd még Te sem, Barátom…