KIS DEPRESSZíV VERS A VILÁG ELMÚLÁSÁRÓL

Mert minden múlik el,
mint mindegy hogy nikkel,
króm a fémet beborítja,
és csillog tükrös koloritja,
de munkáját végzi el
az idő szolgája a rozsda már
beléharap, rágja széjjel,
s az ember, lehet, hogy figyel,
de mit láthat: Egy szentjánosbogár,
Elröppen a világ. Vagy annak fénye.
MIvégre e társaság itt,
ki bút-bajt másra hárít,
önnön kedve, kénye
szerint, nem vállalva semmi lényegest,
nem válaszolva véglegest,
csak ostobán bambul vigyorogva,
mint erdőben a bolondgomba,
de az ég megfordul csikorogva,
ránkzuhant egy új nap megint.

Új téma, amit akartok.
Holnap jövök.